Az ember élőlény, az élőlényeknél pedig megeshet, hogy zavar lép fel a működésükben. Azonban arra törekszik, hogy ezt a zavart minél előbb elhárítsa, és élhesse tovább az életét. Csakhogy ez nem olyan egyszerű, főleg úgy nem, hogyha azok, akiknek segíteniük kéne, nem teszik ezt meg. Az élőlény pedig elkezd szépen lassan, de biztosan egyre inkább belefáradni a végeláthatatlan procedúrába. 

Én ma voltam béltükrözésen. Colitis ulcerosat, azaz fekélyes bélgyulladást diagnosztizáltak nálam. Tudom jól, hogy az emésztéssel kapcsolatos dolgok még mindig tabunak számítanak, én viszont most kendőzetlenül le fogok írni mindent mind a szenvedéseimről, mind arról, hogyan jártam több, mint másfél évig orvosról orvosra ugyanazokkal a folyamatosan súlyosbodó panaszokkal, teljesen hiába.

Budapest- Szombathely táv vakbélgyanúval

Az egész procedúra 2013 novemberében kezdődött, mikor is a beleim elkezdtek furcsán viselkedni. Egy ideig csak nagyon erős hasmenésem volt, majd ehhez görcs is elkezdett társulni. Mivel munkát is találtam, és a mesterképzést is akkor kezdtem, nem tehettem meg, hogy otthon ülök, úgyhogy lassan elkezdtem megszüntetni a kiváltó okot, az evést. Azonban ez sajnos nem számít a legjobb megoldásnak, és mikor már nagyon megéheztem és megettem egy kakaós csigát - amire úgy rákívántam - ismét előjöttek a tünetek, csak sokkal erősebben. Irány az orvos! Bementem a legközelebbi ügyeletre, ott közölték velem, hogy mivel úgy látják, hogy tudok járni, menjek már át egy másik helyre, ami itt van csupán néhány villamosmegállóra, ott majd megnéznek. Ott azzal fogadtak, hogy én mit kerestem az előző helyen, mikor alapból ide kellett volna jönni. Végül megvizsgált a doki, gyanúsnak találta a vakbelemet, azt javasolta, be kellene feküdnöm. Csakhogy akkor még – mivel pár hónapja laktam Budapesten – nem volt bejelentett lakcímem, a nővérke közölte, hogy sajnos így nem tud beutalni sehova, nem tudnék-e hazamenni Szombathelyre. Hívtam a páromat, hogy megoldható-e hogy hazavigyen. Ő először megrökönyödött, majd csapot-papot hátrahagyva eljött értem, és este nyolcra már otthon voltunk. Egyből az ügyeletre mentünk, ahol több órás várakozás után jól letoltak, hogy „Ilyenkor kell idejönni ilyen panaszokkal? Előbb nem vette észre, hogy fáj?”.  Elmeséltem neki a dolgot, aztán a dokinak is, aztán a vérvételes nővérkének is, aki annyira nem találta a vénát, hogy miután jól összeszurkált még meg is forgatta a karomban a tűt. Hajnali háromra végeztek az összes vizsgálattal, azt mondták másnap menjek vissza.

Pár óra alvás után ismét ott ücsörögtünk a Markusovszky Kórház hűvös folyosóján, és vártunk arra, hogy behívjanak. Meg is történt a csoda, újabb vérvétel – most már mindkét kezem úgy nézett ki, mint egy masszív drogosé- egy újabb nővérke és egy újabb doki, akinek el kellett mondanom mindent elölről, és aki ugyanazokat a vizsgálatokat csinálta, mint az előző. Azt mondták semmi bajom, „valami bélfertőzés” menjek haza és diétázzak.

Orvostól orvosig

Diétáztam én, mint a jógyerek, bár már nem volt nehéz, hiszen alig volt étvágyam. Néhány napig pihentem, majd vissza a mókuskerékbe. A panaszaim csak nem javultak, főleg a hasmenés. Ekkor kezdődött el az, hogy reggel kb. négyszer -ötször meg kellett látogatnom a mellékhelyiséget, így nagyon nehézkes volt bárhová is elindulnom. Mindig órákkal előbb felkeltem, de volt mikor az utca végéről kellett visszarohannom. Enni csak otthon mertem, és napjában egyszer. Görcseim ritkán voltak, viszont a hasam folyton morgott, reggelente többször émelyegtem. Úgy döntöttem tehát, hogy felkeresek egy magánorvost, ha már az állami egészségüggyel nem sokra jutottam. Itt is csalódnom kellett. A nagyon szépen berendezett egészségközpontban egy savanyodott arcú 30-as nő fogadott, aki a panaszaimat hallva először azt fogta rám, hogy „nem jól diétáztam”, majd azt, hogy biztosan terhes vagyok. Mert a reggeli émelygés erre utal, úgyhogy szerinte meg kellene csinálnom egy tesztet. Ezért a hatalmas segítségért elkért 15.000 Ft-ot.

Ezután úgy gondoltam, hogy visszatérek inkább a tb-által finanszírozott orvosi segítségnyújtáshoz. Elmentem a háziorvoshoz (akkor iszonyúan égett a gyomrom, pont nagyon erős hasmenés gyötört és nekiálltam fogyni), mondtam neki, hogy nagyon rosszul érzem magam, hónapok óta tartanak a panaszaim, mire ő elküldött ismét vérvételre, és széklet valamint vizeletmintát is adnom kellett. Ezek negatívak lettek, és elvileg a vérképem is jó volt. Azt mondta menjek el gasztroenteorológushoz, kérjek gyomortükrözést (a gyomorégés miatt), mert édesanyámnak is refluxa van, és biztosan én is örököltem. Kértem időpontot, adtak is, három hónap múlva. És akkor csak konzultációra, körülbelül még három hónapig kellett volna várni a tükrözésre. Amennyire kitanultam a rendszert, láttam előre, hogy az lesz a reakció, hogy a leleteim már régiek, meg kell ismételni az összes vizsgálatot. Nem igazán akartam bekerülni az ördögi körbe, úgyhogy előhúztam az ismeretség-kártyát, és sikerült magam benyomni a MÁV –rendelőbe egy beavatkozásra. Pár napot kellett várnom csupán. Meg is történt a tükrözés, beigazolódott a refluxbetegség, sőt elég súlyos fajtája, mart ott már mindent a sav. A doki adott gyógyszert, és azt mondta, hogyha további vizsgálatokra lesz szükség, majd szól. Nem szólt, én pedig belenyugodtam, hogy megtalálták az okot, elkezdtem szedni a gyógyszert, pontosan ügyelni a reflux-diétára, és azt hittem a dolgok változni fognak…

Stressz! Stressz mindenhol!

Hónapokig vártam a javulásra. Tény, hogy a gyomorégésem elmúlt, de a többi panaszom még mindig megvolt. Nem mertem kimozdulni otthonról, nem mertem enni, és csak az ismerős helyek között ingáztam. Mindeközben elkaptam egy nagyon ronda vírust, és egy olyan hányós-fosós betegséget, amitől két napig lázas voltam, és a végén már azt hittem a belem fog kifolyni belőlem. Ez hál’isten elmúlt, de a szokásos reggeli hasmenés megmaradt, de már éjszakai hasfájás is társult hozzá. És elkezdtem puffadni. Mintha lufit nyeltem volna. Visszamentem a háziorvoshoz, aki már kelletlenül fogadott, és látszott rajta, hogy nyűg vagyok a hátán. Azt mondta, biztosan a „stressz miatt van”, nyugodjak meg, és akkor minden rendben lesz. Vettem ilyen nyugtató tablettákat, amivel annyit értem el, hogy a hasmenésem zöld színű lett. Meg nyár elején sikerült összeszedtem egy elég súlyos méhgyulladást, arra antibiotikumot kaptam, aminek a szedése után két napig egyfolytában hánytam. Aztán több napig megint nem tudtam enni szinte semmit. Ekkor a súlyveszteségem már olyan 8-9 kiló körül járt, amikor ezt újra megemlítettem egy orvosnak, azzal gyanúsított, hogy „valami illegális tablettát szed, mert máshogy nem lehet ilyen fogyást produkálni”, majd közölte, hogy "menjek szépen haza, nem kell mindig valami betegséget kitalálni". 

Aztán a nyár viszonylag nyugisan telt, volt, hogy csak kétszer-háromszor mentem reggel WC-re, de nem volt zavaró, mivel akkoriban otthon végezhető munkám volt, nem kellett mennem sehova, és ha fáradtnak éreztem magam, csak ledőltem. Minden nap főztem, betegesen elkezdtem odafigyelni a tisztaságra, és az egészséges életmódra. 

Az újabb visszaesés

Ősszel kezdődtek újra a panaszaim, a hasmenésem ismét felerősödött, és sokszor már étkezés után egyből rám jött a szükség, és volt, hogy úgy távozott némely étel, ahogy bement. Főleg a zöldségek. Még a pároltak is. Elkezdtem nagyon rosszul lenni a tejes és a tejszínes dolgoktól, és nagyon gyakran puffadtam. Logikusnak tűnt tehát elvégeztetni egy laktóz- intolerancia vizsgálatot. Bejelentkeztem az egyik allergia központba, ahol el is végezték ezt, azonban negatív lett. Ennek ellenére a panaszaim sokat javultak a tejtermékek elhagyásával. Ki is egyeztem magamban azzal, hogy a teszt volt hülye, és folytattam az ilyen irányú diétát. Ismét jobban lettem. Egy időre.

A végső döfés

Jöttek az ünnepek, a nagy zabálások, én meg elvileg semmit nem tudtam felmutatni, ami szerint én nem ehetnék semmit, így a rokonok nem is igazán értették mit fintorgok. Közben lépten -nyomon megjegyezték, hogy mennyit fogytam, és hogy ez a mai nőideál mennyire rossz, és hogy miért akarok én is gebe lenni. (Egyébként eközben volt olyan régi ismerősöm, aki irigy tekintettel jegyezte meg a következőt: „De szépen lefogytál, elmondod, hogy csináltad?” Pedig előtte sem voltam kövér vagy túlsúlyos.) Hiába magyaráztam nekik, hogy ezt nem akarattal teszem, egyszerűen nem tudok enni. Meg, ha eszek is, nem esik jól. Ugyan már, mondták, ez badarság, csak enni kell szépen és az ember hízik. Én pedig próbáltam engedelmeskedni a parancsnak. Nem kellett volna. Az egész ünnepet a WC-n töltöttem, és iszonyatos hasi görcseim voltam, egyfolytában puffadtnak éreztem magam, lesápadtam és szédültem. Folyamatosan émelyegtem, és nem tudtam aludni úgy fájt a hasam.

Ünnepek után visszajöttünk Budapestre, indulni kellett dolgozni, nyakamon volt a vizsgaidőszak, de a dolgok csak nem akartak javulni. Volt, hogy a munkából haza kellett jönnöm, mert a görcsök miatt nem bírtam ülni, vagy a vizsga alatt már csillagokat láttam úgy szúrt az oldalam. Igen, új tünet, olyan érzésem volt, mintha valaki belülről csipkedné a hasfalamat, baromi erősen, és néha bele is szúrna egy kötőtűt csak úgy szórakozásból. Volt, hogy egész nap nem ettem semmit. A mérleg ekkor már 48 kilót mutatott.

A diagnózis

Talán még mindig szenvednék és azon agyalnék vajon milyen stressz hoz ki ilyen tüneteket, hogyha unokatesómat nem tükrözik meg, és állapítanak meg nála Crohn –betegséget. Ugyanilyen tünetek, két évnyi szenvedés és 30 kiló fogyás után diagnosztizálta nála ezt egy orvos Nagykanizsán. Mondom, ennek fele sem tréfa, felhívtam az egészségcentrumot, ahol végezték nála a beavatkozást, és kértem időpontot.

Tegnap volt a konzultáció, az orvos először nálam is erre gyanakodott, nem küldött vérvételre, sem semmilyen feleslegesnek tűnő vizsgálatra, adott hashajtót, és másnap egyre várt vissza az kolonoszkópiára. A hashajtásról nem beszélnék, de tény, hogy a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom. 12 óra a WC-n azért komolyan igénybe veszi az embert lelkileg és testileg is. A vizsgálat maga fájdalommentes volt, altatásban kértem, semmit nem éreztem. Utána kivittek a pihenőbe, ott még az ember alszik egy kicsit, majd olyan lesz, mint az elbódított macska. Amint erőt érez magában, meg akar indulni. Meg hát viszi az inger a WC-irányába. De nem kellett aggódni, az ápolók mindenben készségesek, és az orvos is ránéz a betegre. Aztán mikor már ilyen jó kis pityókás, kicsit szédölgős hangulatba kerültem, felöltöztem, és a doktor úr elmondta a diagnózist. A párom ekkor már mindent tudott, vele addig konzultált, amíg én szunyókáltam. Kiderült, hogy a beleimet, a végbéltől 30 centin keresztül szinte végig tályogok és sebek borítják. És, hogy ez nem új keletű, van több hegesedés is. A betegség neve Colitis ulcerosa, egy autoimmun betegség, amelynek kezelés nélkül nagyon súlyos szövődményei lehetnek. Kaptam gyógyszereket, és egy kicsit megnyugodtam.

Én megnyugodtam, de belegondoltam, hogy hány embert elküldenek ezzel a stressz szöveggel, miközben nyomorult évekig szenved egy ilyen vagy ehhez hasonló betegséggel, és nincs arra kerete, hogy magánorvosnál megnézesse magát. Magyarországon úgy néz ki, hogy ha nincs elég pénzed, időd és energiád akkor jó, ha megtanítod magad öngyógyítani, mert különben nem sok jóra számíthatsz…