NYME - SEK - az utolsó felvonás: I. rész
2013. május 11. írta: Koczy

NYME - SEK - az utolsó felvonás: I. rész

Öregszem. Nahát… Eltelt ez a három év, és lassan kezembe kapom a diplomámat. Megint lezárult egy korszak. Őszintén megmondva, maga az iskola a tanulmányok, a kötelező körökön kívül nem nyújtott nagyobb élményt. Túl vagyok egy szakdolgozaton, amit még persze meg kell védenem, de az már a dolog kevésbé mumus része.

berzsenyilogo.jpgAzonban van valami más, amit még ez az egész három év adott nekem. Valami olyat, ami megmutatta, hogy igenis, lehet csapatban dolgozni, és érdemes. Ez a valami, a Berzsenyi Rádió. Egyetemünk kicsiny, de jelenleg annál lelkesebb létszámmal dolgozó rádiója, ami az évek folyamán sajnos a médiatörvény áldozatává vált. Mikor én először mikrofon mögé kerültem, 2010 szeptemberében, még egy működő egyetemi rádió voltunk, három nap sugároztunk, délután fél négytől, este fél hétig adásokat. Többfős stábok állították elő hétről-hétre a fél órás beszélgetős, vagy éppen zenei műsorokat. Mindent nekünk kellett megcsinálnunk, a vendég meghívásán keresztül az adás lebonyolításán át, a zeneválasztásig. Emlékszem az adás előtti gyomoridegre, és arra, hogy milyen nehéz volt néha „levadászni” egy-egy szakértőt az adott heti témánkhoz.  

222143_209426389084842_1375682_n.jpgAztán szépen lassan megtanultam alkalmazkodni, hogy mit lehet, és mit nem lehet mondani élő adásban, hogyan faggassunk ki szépen egy nem túl bőbeszédű vendéget, és hogyan ne hadarjuk el az összes mondanivalónkat két percben. A rádiózás szépen lassan az életem részévé vált, és már nem mint kötelező gyakorlatként, hanem, mint egyfajta szórakozásként tekintettem az egészre. Végigcsináltam mind a hat félévemet a mikrofon mögött, hol egészség, hol mozis, hol pedig beszélgetős műsor aktív tagjaként.

Tavaly elvették a sugárzási engedélyünket. Nem tudtuk teljesíteni a médiatörvényben leírtakat, így nem működhettünk tovább kis közösségi rádióként. Emlékszem, az utolsó élőnek hitt adásunkat már nem sugározhattuk, de mivel a hivatalos papír még nem érkezett meg, mi minderről semmit nem tudtunk, csak néztünk bambán, mikor ismerősök közölték, hogy hallgattak volna minket délután, de nem tudtak. Egy hét múlva végül meglett a hivatalos ok is, Velics Gabriella tanárnő összehívott minket, és tájékoztatott a továbbiakról.

Azóta a rádió online felületére készítünk adásokat, ezek letölthetőek. Ez is „elég” valamilyen szinten, de közel sem nyújt annyit, mint amikor a stúdióban állva, a kis papírunkat szorongatva hallgattunk az előző adásban berakott zene végét, és kérdezgettük Feritől, hogy még hány másodpercünk is van nagy levegőt venni a beköszönés előtt.

Aztán ki is települtünk. Minden gólyatáborban, és diáknapon szólt a Berzsenyi Rádió az egyetem udvarán, szerveztünk játékokat, és zsűriztünk. A csapat állandó tagjává váltam, ott voltam az összes rendezvényen, az utolsónál, már meg sem kérdezték, hogy volna-e kedvem hozzá, automatikusan a rendszer része lettem. Persze nem mondtam volna nemet a felkérésre. A sok sírva röhögős sztori mellett az ember rengeteg mindent tanul is egy-egy ilyen rendezvényen. Keverő kezelése, spontaneitás, hirtelen bakik orvoslása. Hogy hogyan olvassunk híreket úgy, hogy közben közvetlen melletted épp megbeszélés zajlik, hogy hogyan jelentkezz be, milyen zenei kéréseket adhatsz le, és milyet nem, valamint dübörgő hangfalak mellett hogyan gépelj be egy-egy cikket olyan billentyűzeten, ahol máshol vannak a betűk, mint a sajátodon, vagy hogyan készíts interjút a diáknapos fellépőkkel.

br2.jpg

Aztán persze ott van a Csapat. Olyan emberek, akiket nem csupán a munkatársaidnak, hanem a barátaidnak is tekinthetsz, akikkel sértődés nélkül oszthatjátok egymást, akikkel egy összenézésből kitaláljátok mire gondol a másik, akikkel úgy tudtok együtt dolgozni, hogy mindenki a legjobb tudása szerint csinálja a feladatát. Mert ugyanaz a célotok, és mert szeretitek amit csináltok.

DSCF3608.jpg

Nagyon sokat jelentett nekem ez az egész, és talán ezért sajnálom a leginkább, hogy itt kell hagynom Titeket. Ígérem, azért még visszanézek, és Bella, ha indulsz jövőre a Diákrektor vetélkedőn, én teljes mellszélességgel támogatlak!

 

Bájbáj, és heló!

A bejegyzés trackback címe:

https://koczyblogja.blog.hu/api/trackback/id/tr905295786

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.