Pénzért...

Dél múlt valamivel, én odaléptem a főnökömhöz, és kissé meghunyászkodva feltettem a következő kérdést:

- Fogorvoshoz kell mennem, nem volna probléma, ha ma előbb hazamennék?

- Oda mész, ahova akarsz, te csak gyakornok vagy, nem fizetünk neked ezért egy forintot sem… - mondta, miközben rám sem nézett. Megfordultam, nyeltem egy nagyot, sóhajtottam, majd lassan elindultam kifele az irodából. Ekkor már három hete dolgoztam náluk friss diplomásként, mindenféle hivatalos papír és bejelentés nélkül.

Egy meleg keddi napon védtem a szakdolgozatomat, és államvizsgáztam. Másnap jelenésem volt egy helyi illetőségű rádiónál, állásinterjúra. Rendkívül megörültem, mikor már a bemutatkozás, és a pár szavas ismerkedés után megmutogatták a dolgokat, beültettek hírt írni, és úgy tűnt valóban szükségük van a munkámra. Bár már az elején kissé furcsa volt a főnök megfogalmazása, mikor közölte, hogy gyakoroljak egy ideig, aztán ha úgy alakul fel is vesz. De a kételyeimet eloszlatta, mikor elküldött a NAV-hoz, hogy váltsam ki a papírt, amellyel igazolom, hogy 25 év alatti pályakezdő vagyok, és nincs meg a 180 nap munkaviszonyom. Sőt, azzal kecsegtetett, hogy elsejétől mindenképp szükség van új emberre, így akkor már elkészül a szerződés, persze nem többről, mint 74 ezer forint nettóról havonta.

Nem lehet ennyiből meggazdagodni, de örültem, hogy elhelyezkedhetek, és ráadásul egy szakmámnak megfelelő helyen. Bejártam, figyeltem, dolgoztam, de elég zavaró volt a fejetlenség, ami az irodában uralkodott. Hárman voltunk gyakornokok, nem volt elég gép, és sokszor elég feladat sem. Nincs annál bosszantóbb, mint mikor várod, hogy csinálhass valami produktívat, de egyszerűen nincs rá lehetőség. Arról nem is beszélve, hogy egy idő után kissé zavaró volt, mikor a főnöknek fogalma sem volt róla, hogy én már lediplomáztam, és szinte egyértelmű volt, hogy az önéletrajzomat még csak végig sem olvasta. Ez a fejetlenség és nemtörődömség egyébként az egész „kócerájra” jellemző volt. Soha senki nem tudott semmit, senki nem volt tisztában a dolgokkal, állandóak voltak a találgatások, és ha valami nem úgy működött, ahogy működnie kellett volna, mindig a ranglétra legalján állón csattant az ostor.

Meg kell említenem közben azt hiszem, hogy én a kötelező gyakorlatomat, annak ellenére, hogy újságírás szakirányon tanultam, egy német nagyvállalat leányvállalatánál töltöttem a HR- osztályon. Már diákmunkásként is dolgoztam náluk, azért is volt lehetőségem bekerülni oda a kötelező gyakorlati időmre. A légkör kellemes volt, és ami rendkívül vonzóvá tette az egészet, az az a biztonság, ami innen teljes mértékben hiányzott. A vezetés mindig tudta a dolgát – már amennyire beleláttam- és mindig mindennek megvolt a helye, hiszen ha jött a német ellenőrzés, és valami hibát találtak, nem a gyári munkás kapott a fejére, hanem bizony a főnökség.

Emellett mindig tudtam, hogy fél nyolckor én becsekkolok, és fél négykor ki, ez hivatalos, aláírtam a szerződést, és minden egyéb papírt arról, hogy én bizony most náluk DOLGOZOM. Nagy betűkkel. Mert éreztem azt, hogy odafigyelnek rám, hogy ha kérdésem van, mindig fordulhatok valakihez. Sőt a válaszból nem háromféle embertől kapok más-más verziót. Fontosnak éreztem magam, és a többiek is kollégaként bántak velem, ez ösztönzött arra, hogy minél jobban végezzem a rám bízott feladatokat. Nagyon sajnáltam februárban a gyakorlati idő végét, szívesen dolgoztam volna –és dolgoznék most is ott. De sajna jelenleg nincs szükségük emberre a HR-osztályon.

Szóval egy ilyen élmény után csöppentem bele a tipikus magyar káoszba. Jártam be, kezdetben lelkesen, aztán ahogy kezdtem átlátni az egészet, egyre jobban elment a kedvem. Ez látszott is rajtam, hiszen ígérgetés mindig volt, de ha közvetlenül szerettem volna valamit megtudni a státuszomról és annak változásáról, hirtelen minden illetékesnek dolga lett. Vagy a „majd visszatérünk rá” választ adták. Nem szeretem a bizonytalanságot...

Otthagytam az egészet, és belevetettem magam a munkakeresésbe. Elkeserít, hogy a kölyök koromtól dédelgetett álomból, hogy valaha újságíró lesz belőlem, durva módon felébreszt a magyar valóság. Itt állok most kezemben a diplomámmal, két nyelvvizsgával, évek óta először nyáron fizető állás nélkül. Várom a mesterképzés felvételi eredményét, de ha az nem sikerül, nincs „B” tervem. Itthon nincs. Még szerencse, hogy közel az osztrák határ…