Keresem az Igazit
2015. április 18. írta: Koczy

Keresem az Igazit

Figyelem! Kissé emocionális és helyenként mindenféle racionalitást nélkülöző poszt következik. Aki az ilyesmit nem bírja, kérem hagyja el az oldalt! Köszönöm.

Nyár eleje volt. Az a tipikus kissé hűvös, esős nyár eleje, amikor reggel még szükség van a dzsekidre, délutánra viszont már úgy leizzadsz, hogy a virágmintás blúzodat is inkább bikinire cserélnéd. Egy ilyen napon álltam ledöbbenve és szótlanul az első sokktól az autófényező udvarán, miután a szakember csupán néhány egyszerű mozdulattal szinte lefejtette az autóm hátsó sárvédőjét. Szétrohadt az egész.

„Tudja, ha ezt meg is csináljuk, akkor is egy éven belül a másik oldala fog ugyanígy kinézni. Szóval döntse, mit kezdjünk vele. Mit szeretne? El akarja adni vagy inkább költene rá többet?”

Van, hogy az ember akármennyire is ragaszkodik dolgokhoz, akármilyen élmények is kötik hozzá, kénytelen racionális döntést hozni. Öt évig használtam egy olyan autót, ami már a megvételkor sem volt makulátlan, a rozsdásodás mindig is a gyenge pontja volt és most, hogy már elmúlt tíz éves, kezdtek kijönni rajta az igazi problémák a látható szépséghibák mellett. Ette (zabálta) az olajat, 5 fok alatt gondok voltak az alapjárati indítómotorral és a futómű sem volt már az igazi.

„Eladnám” – böktem ki végül, miután magamban végigzongoráztam a lehetőségeket. Aztán nem sokkal a meghirdetés után el is vitték a Focust. Nem éreztem úgy, hogy rossz döntést hoztam volna, és ami a legfurcsább, hogy nem is hiányzik.

Egy ideig úgy gondoltam, hogy mivel Budapesten élek, ahol a BKK nyújtotta „csodás” szolgáltatásokkal mindenhová eljuthatok, ha pedig hazamegyek vidékre a szülők készséggel kölcsönadják a családi autók valamelyikét, nincs is nekem szükségem saját járműre. Aztán rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Vidéken nőttem fel és 18 éves korom óta vezettem napi szinten. Most pedig nem tudok. Nincs mit. Furcsa érzés ez, hiszen a fővárosban nem érdemes autóval dolgozni járni, hiszen BKV-val sokkal gyorsabb és gazdaságosabb is. Nem is azért kellene, sőt nem is arra használnám. És még csak arra sem akarom ráfogni, hogy néha azért haza is kell járnom a nyugati határszélre. Egyszerűen csak hiányzik a tudat, hogy van egy autó, amit, ha szükséges (vagy amikor kedvem tartja) bármikor használhatok.  Ezért feltörtem a malacperselyt majd osztottam szoroztam, végül kihoztam, hogy 600-700 ezres skálán mozoghatok. Ennyiből pedig olyan autót találni, ami megfelel az általam felállított kritériumoknak, nehezebb feladat, mint gondoltam.

Először arra gondoltam, hogy legyen valami kis fogyasztású, megbízható, de rendkívül unalmas autó, ami nem kíván sok törődést, viszont elvisz gond nélkül A-ból B-be. Szóba jött az ezres Yaris, Micra, Swift, Matiz és még néhány hasonló városi kis csettegő, ami nem eszi le az ember gatyáját. Aztán ültünk egyik délután apámmal a verandán, néztük, ahogy a macskám verebekre vadászik, közben beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Ekkor tört ki faterból az atyai bölcsesség a következő módon:

„ Figyelj ide kislányom! Biztos vagy te benne, hogy azok közül a kocsik közül bármelyiket is tudnád szeretni? Szívesen vezetnéd őket? Mert én ismerlek, és szerintem nem. Sőt, egy idő után meg is utálnád őket. Nem igazán illenek hozzád.”

Azt hiszem ebben a pillanatban ért a felvilágosodás (vagy inkább ment el a józan eszem) és rájöttem, hogy a rohadt életbe is, igaza van. Aztán nekiálltam böngészni és minden józan ítélőképességet félretéve kiválasztani olyan autókat, amik tényleg tetszenének. Legyen kicsi, fürge, vagány, különleges és érezzem azt, hogy igen, én akarom ezt a verdát. Végül két autótípusra szűkítettem a kört. Saját magam meglepetésére, mindkettő olasz. Alfa 147 és Fiat Punto, de nem ám a sima változat, hanem az Abarth. Az Alfa olyan, mint valami mágnes, úgy vonz, hogy egész nap elücsörögnék benne, a Punto pedig egy vagány kis puskagolyó. Az Alfa talán pár szinttel megvalósíthatóbb álomnak tűnik jelenleg, Fiatból az elérhető árban lévők mind külföldről behozottak, sok kilométerrel. A minap meg is néztem egyet élőben. Az egyik budapesti kereskedés hirdette a hibátlan állapotúnak nevezett kisautót, ami képen jól mutatott, odaérve viszont látszott, hogy bizony az elejét rendesen megtörte az előző tulaj, és a javítás (amit valószínűleg itthon csináltak és nem Svájcban, ahonnan a kocsi származott) elég gyatrára sikeredett. Ugyanez volt igaz a 147-esre is, ami szintén ebben a kereskedésben állt. Eközben eldöntöttem, hogy a sima Puntokat is szemügyre fogom venni.  Aztán ha már úgyis eljöttünk otthonról, hirtelen ötlettől vezérelve úgy határoztunk, csinálunk egy „Random Kereskedés Túrát” útba ejtve a fővárosi autópiacot is, hátha ráakadunk egy rejtett gyöngyszemre. Meglepve tapasztaltuk, hogy a piacot és a kereskedéseket bizony a nagyobb kategóriás autók uralják, a kicsikből nagyítóval keresve találhatunk csak néhányat és azokat is iszonyatosan túlárazva.

Szóval vissza az internet adta lehetőségekhez. Tudom, hogy előbb-utóbb ráakadok a tökéletesre, de addig is úgy érzem, hosszú út vár még rám a használtautó piac útvesztőjében. 

635648933908710937_2_2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://koczyblogja.blog.hu/api/trackback/id/tr747377412

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.