Guy Ritchie-nek jót tett az öregedés - Úriemberek (2020)

A rendező ezúttal nem a simlis, csóró gengsztereket, hanem az igazi nagypályásokat pécézte ki magának. 

u_riemberek1_1.jpg

Guy Ritchie-t, hiába forgatott olyan közönségfilmeket, mint az Aladdin vagy a két Sherlock Holmes, én mindig az alvilág művészfilmeseként ismerem el, és úgy gondolom a gengszterfilmek műfaja az, ahol igazán nagyot tud alkotni. A Blöff és A Ravasz az Agy és a két füstölgő puskacső alkotója -némi mélyrepülés után- most végre visszatért ahhoz, amihez igazán ért; a csavaros történetmeséléshez és a parádés karakterekhez. 

Az évek nem tűnnek el nyomtalanul, és ez a nagy rendezőkön is meglátszik. Ezt most nem a rossz értelemben mondom, hanem arra szeretnék csupán utalni, hogy az ember, ahogy öregszik, átértékeli a dolgokat, tapasztalatot szerez, lenyugszik, higgadtabb és átgondoltabb lesz. Pontosan ez igaz Guy Ritchie legújabb munkájára is, hiszen itt már nem suttyó gengsztereket kapunk, hanem igazi nagypályás bűnözőket, akik pontosan tudják, hogy mit miért csinálnak, feleslegesen nem akcióznak, és megpróbálják a konfliktusokat inkább szép szavakkal, érvekkel és persze pénzzel elrendezni. 

u_riemberek4.jpg

A dialógusokban nekem kicsit érződött egy kis taratinói behatás, a beszélgetések lassúak, átgondoltak, és mindig van valamiféle mögöttes mondanivalójuk. Már maga a kezdés megalapozza ezt az atmoszférát, ahogy a magánnyomozó Fletcher (Hugh Grant) megjelenik a főhős fő bizalmasánál Raymondnál (Charlie Hunnam), és filmes utalásokkal felvezeti, majd elkezdi mesélni a sztorit egy pohár whisky kiséretében. 

Aztán végig az ő narráciájában követhetjük az eseményeket, sőt azt is megtudjuk, hogy ebből egy forgatókönyvet is volt ideje rittyenteni (amit aztán a végén egy zseniális kikacsintással bemutat a Miramax stúdiónak), azonban ő is része a történetnek, sőt a vadászból még préda is válik. Szóval Ritchie jól megszórta csavarokkal a sztorit, néha talán kicsit soknak érződik, azonban az utolsó percig fenntartja a kételyt a nézőben, hogy ki kivel dolgozik össze és miért.  

Épp ezért a történetről csupán nagy vonalakban lehet beszélni. Helyszínünk Anglia, adott egy nagyipari fűtermesztésből élő gengszeterkirály, Mickey Pearson (Matthew McConaughey), aki elszegényedett lordok és bárók birtokait használja fel a kiskertjei elhelyezéséhez néhány milliós bérleti díjért cserébe. Egy nap úgy dönt nyugdíjba vonul, és áruba bocsájtja az üzletét, felajánlva egy gazdag, zsidó üzletembernek (Jeremy Strong), aki igényt tartana a jól felépített bizniszre, csupán nyomni szeretne kicsit az áron. Így a képbe kerül a kínai maffia, középpontban a tejhatalomra vágyó fiatal vezérrel, Száraz Szemmel (Henry Golding) és egy csapat küzdősportban rendkívül ügyes, Youtube-celeb fiatal sráccal, akikért végül Edzőjük (Colin Farrell) vállalja a felelősséget. Bevonják még a médiát meg a bulvársajtót is néhány disznó viccel megspékelve. 

Ahogy nézzük a színészgárdát, nem érdemes meglepődni azon, hogy parádés alakításokat kapunk. A legszebb férfikorban lévő színészeknek jól áll ez az érett stílus és Hugh Grant tenyérbemászó vigyora is megmutatja, hogy több van a fickóban, mint egy romantikus vígjátékokban bohóckodó szépfiú. Az Edző szerepére telitalálat volt Colin Farell, messze a legszimpatikusabb karaktert hozta a filmben. Pár szót ejtenem kell a szinte egyetlen női szereplőről, Rosalindról, akit Michelle Dockery vitt pompásan a vászonra. Kimért üzletasszony, határozott női karakter, aki nem csupán egy oldalbordája a főhősnek, hanem igazi, egyenrangú társa. A film tökéletes példa arra, hogyan hozzunk létre egy erős nőt anélkül, hogy feleslegesen fitogtatnánk az erejét és minden áron a férfiakhoz akarnánk hasonlítani. 

Nekem nagy felüdülés volt a film, jól szórakoztam. Aki egy újabb Blöfföt vár, az inkább ne is üljön be rá, aki viszont egy érettebb Guy Ritchie filmet szeretne megnézni, annak melegen ajánlom.