A magyar filmgyártás megint belebukott egy amerikai zsánerműfajba.

A noir műfaj nagy kedvencem, így mióta meglebegtették, hogy megfilmesítik Kondor Vilmos első, 2008-as regényét, én tűkön ülve vártam, mit tudnak kihozni a dologból. Lássuk be, a feladat nem egyszerű, főleg, mert egy erősen kötött amerikai zsánerbe kell beleszuszakolni a magyar politikai élet jellemzőit és a harmincas évek Budapestjének hangulatát, a magyar alkotók pedig soha nem jeleskedtek az USA-ban jól működő műfajok meghonosításában. Írhatnám, hogy ehhez képest ügyesen megoldották, de nem teszem, mert habár Gárdos Éva filmje magában nem lett rossz, mégsem igazi noir.

A történet szerint egy fiatal lányt megölnek a Nagydiófa utcában, ami a környék rossz híréből adódóan nem tűnik akkora szenzációnak. Az Est című lap befutott bűnügyi újságírója, Gordon Zsigmond már elsőre is furcsállja a dolgot, amikor pedig kiderül, hogy a holttest szőrén-szálán eltűnt, még inkább belemerül a nyomozásba. A szálak egyre feljebb vezetik főhősünket, a politikai érdekek pedig sokszor állják útját az igazság kiderítése során. Mindeközben előkerül régi szerelme, így nem csak a karrierjére, hanem a magánéletének rendezésére is koncentrálnia kell.

A „fekete filmek” egyik fő jellegzetessége a kiábrándultság, egyfajta beletörődés, és a főszereplők hiába mennek az igazság után, sokszor azzal kell szembesülniük, hogy nem tudnak mást tenni, mint beállni a sorba. A detektívregények ballonkabátos, kissé iszákos, nőfaló főhőse itt is megjelenik, de valahogy a figurát élettelennek érzem a vásznon. Végig a színészt, Kolovratnik Krisztiánt láttam, nem pedig Gordon Zsigmond bűnügyi újságírót, aki képes a végletekig elmenni egy jó sztoriért. Néhány beszólást eltekintve erőltetettnek éreztem a kemény külsőt, hiába a nemtörődöm nézés és az oldalra húzott félmosolyból kilógó, parázsló végű cigaretta.

Ezzel szemben a női főszereplők brillíroznak. Különösen imádtam Tenki Rékát, a sokat megélt zsidó származású Krisztina összes mozdulata emberi és hiteles volt, az érzelmek valódiak, a dilemmák erősek. Amikor megjelent a vászon, akkor éreztem azt, amit az egész film alatt kellett volna; igen, ez a harmincas évek, egy bűnös korszak, egy bűnös városban. Dobó Katára jutott a kötelező femme fatale szerepkör, ő pedig nagyon jól megbirkózott vele, én személy szerint egy kicsit többet is néztem volna Vörös Margóból és az ő luxusbordélyából.

A többi szereplő, hiába neves színészek (Kulka János, Anger Zsolt), csak ugyanolyan kiegészítők, mint maga Budapest, amiből lássuk be, hiába szerepel mindjárt a címben is, sokkal többet nem látunk, mint amikor egy ködös reggelen tennénk egy sétát a hetedik kerület romosabb bérházai között. Hiába a szép fényképezés, mindig csak egy-egy darabkát kapunk, egy kis ízelítőt, sehol egy egész utcakép, ne adj Isten egy nagytotál. Budapest valahogy elveszett ebből a noirból.

Már csak azért is nehéz a mozit bárkinek ajánlani, mert egy átlagos néző egy ennyire rétegműfajt nem igazán tud hova sorolni, a noir szerelmeseinek pedig csalódás lesz. Úgyhogy azt mondom, akinek nincsenek elvárásai, de valami különlegesebbet szeretne nézni, az üljön be rá nyugodtan.

(fotó: index.hu, 24.hu)