Instant család

Humoros, megható, és nem túl sok. Meglepetés vígjáték az év elejére. 

A vígjáték műfaja nem tartozik a kedvenceim közé, mivel az utóbbi években kevés olyan alkotást láttam, ami a minőségi humort képviseli, és nem csak a hányós-fosós-böfögős vonalon próbál meg kínos nevetést kicsikarni az emberből. A családi filmek már egy kicsit közelebb állnak hozzám, bár a nyálas -hepiendes-egymásratalálós dolog megintcsak nem az én világom. Mindezek ellenére beültem tegnap az Instant családra, és nagyon tetszett!

instantcsalad2.jpg

Nekem még nincs gyerekem, munkám, suli és egyéb rengeteg elfoglaltságom viszont igen, és így közel a harminchoz már bizony azzal kell szembesülnöm, hogy ismerősi körben egyre csak szaporodnak a babák. Talán ezért tudtam átérezni a főszereplő páros, Pete (Mark Wahlberg) és Ellie (Rose Byrne) dilemmáit, és kétségeit a gyerekvállalással kapcsolatban. Ők is próbáltak megteremteni mindent a maguk és a leendő gyerek számára, de valahogy sosem klappoltak a dolgok a gyerekvállaláshoz, az idő pedig csak elhaladt felettük. Azt nem tudjuk meg a filmből, hogy egyáltalán lehetne-e saját gyerekük, megkapjuk a kész szituációt: a főszereplőink nevelőszülők szeretnének lenni. El is végeznek ehhez egy tanfolyamot, majd kétségektől gyötörve ugyan, de belevágnak a dologba. Nem is egy, hanem mindjárt három gyerekkel kezdenek, köztük egy makacs kamasszal, aki a szokásos tiniproblémái mellett rettenetesen ragaszkodik az eredeti, börtönben csücsülő édesanyjához. Szóval jönnek a konfliktusok, az összeszokás, az gondok, a megingás, végül aztán minden jóra fordul. Szóval az elvileg igaz történeten alapuló sztori sok meglepetést nem tartogat, de nem is ez adja meg a mozi velejét. 

A vígjátékpiacon (Megjött apuci 1-2, Förtelmes főnökök 2, Családi üzelmek) mozgó Sean Anders ezúttal a saját tapasztalatait és élményeit is vászonra vihette, ezért sikerülhetett a jelenetek többsége hihetőre, és még a legrosszabb poénokon sem látszott az erőlködés. Persze ehhez az is kellett, hogy a színészek megbirkózzanak a vígjátékok egysikú karaktereinél kicsit nagyobb elvárásokkal, és át tudják adni azokat az érzelmeket, amik megadják a film alaphangulatát. Mind Mark Wahlberg, mind Rose Byrne csodásan teljesítette a feladatot, a Lizit játszó Isabela Moner pedig pont úgy viselkedett, mint bármelyik kamasz a világ bármelyik pontjáról. A néha kicsit karikatúraszerű mellékszereplők pont annyira voltak abszurdak, amennyire egy vígjátékban elvárható, de nem estek át a debil kategóriába. 

Persze a túlzóan érzelmes jelenetek és a nagy katarzis, majd a happy end igazi hollywoodi nyálzivatarra sikeredett, de azt hiszem ennyi belefér a 118 perces játékidőbe. Én ajánlom mindenkinek ezt a filmet, aki egy fárasztó hét után szeretne egy kicsit meghatódva nevetni.