Csak kóvályogsz... Nem találod a helyed, álmosakat passogsz, és nem is igazán fogtad fel, hogy, hogy az istenben jutottál el otthonról az egyetemre. De a lényeg, hogy itt vagy. Emberek vannak körülötted, magyaráznak össze-vissza, de mintha minden egyes szó egy masszává összeolvadva jutna el az agyadig. Csak bólogatsz, és „aha"-zol, miközben azt sem tudod miről is van éppen szó.

Előveszed a pénztárcádat, és kotorászni kezdesz benne. Számolsz... Neeee, hiányzik pár forint! Nem akarod felváltatni a nagy pénzt, húzkodod a szádat, aztán valaki a kezedbe nyom egy sárga fémpénzt, te pedig szinte örömkönnyekben törsz ki.

Veszel egy repülőrajtot, majd elindulsz a büfé felé összekotort kis vagyonkáddal. Érzed a csábító illatokat, szinte visznek magukkal. Beállsz a sorba, idegesen toporogsz. Végül a fehér ruhás néni kedvesen rád mosolyog, te pedig végre kérhetsz...

Hallod a gép zúgását, már előre letetted a pénzt a tálcára, és melegség tölti el a szívedet, mikor megkérdezi a néni, hogy meleg vagy hideg tejjel kéred. Istenem, micsoda figyelmesség!

Kiteszik a pultra, megmarkolod a meleg műanyagpoharat, beleinnál, de még nem lehet! Fejvesztve lavírozol az aulában a céltalanul csámborgó egyetemisták között, vigyázva, nehogy egy csepp is kifolyjon az isteni nedűből. Fel a lépcsőn, óvatosan, magas sarkúban, hajmeresztő mutatvány.

Ott vagy, és nem is késtél! Leülsz, körülötted három kigúvadt szempár mered a poharadra, ekkor te beveted a szemmel verés technikáját, és elüldözöd a Gonoszt.

Nagyot sóhajtasz, és a táskád mögé bújva végre élvezheted az ébresztő ízeket. Jobban esik az a kis esetlen, büfés kávé, mint egy igazi kávézós, habos latte. Kellett ez már így hajnali tízkor...