Fura dolog egymás után nézni ugyanazt a filmet két különböző szemszögből. Olyan, mintha egy bizonyos történetet két személy mesélne el neked, mindkettőben lesznek csúsztatások, apróbb hazugságok, ferdítések, de a végkifejlet nagyjából ugyanaz. A hallgatóság lelkesen bólogat mindkettőre, habár tudja, hogy a valóság a kettő ötvözete.

Biztos vagyok benne, hogy attól is függ, hogy melyik verziót tartotta jobbnak, hogy melyiket látta először. Én a svédek művét néztem meg először, és csak aztán az amerikai verziót.

Habár ugyanaz a történet, ugyanazok a főszereplők, mégis ég és föld a kettő…

Először is a hangulat. Míg a svédeknél minden egyes pillanatban érezni lehetett valami nyomasztó feszültséget, a ki nem mondott titkok súlyát, a pillantásokat, amik többet elárultak, mintha valaki egy kismonológban kifejtette volna a szereplők gondolatait.

Az amerikai Fincher-verzióban ez elveszett. Néhol hatásvadásznak éreztem az effekteket, erős hang és képhatások, amint rájöttek valamire, azt hangosan tudatták a nézővel, nehogy véletlenül gondolkodni kelljen. (Nyilván ez az amerikaiasság miatt van, nem akarták fárasztani a langyi popcornfilmeken edzett közönséget.)

Aztán itt vannak a főszereplőink. A férfi főszereplő az amerikainál nyerőbb volt. De lehet, hogy csak azért, mert Daniel Craig neve már elég ahhoz, hogy eladjon egy egész filmet. Csak rá kell nézni, és az ember nem is nézi a színészi játékot…

De a hülyeséget félretéve, nem hiába a nemzetközi hírneve, tökéletesen játssza a meggyötört, de a végsőkig küzdő oknyomozó újságíró szerepét. Az ember átérzi, hogy mennyire szívügye lesz ez a régi – de el nem feledett – állítólagos gyilkosság. Látszik rajta, ha tényleg bánatos valamiért vagy elgondolkodik valamin, nem csak úgy tesz, közben meg azon agyal, hogy mi lesz vacsorára, és ezt akaratlanul egy-egy rezdülésben ki is mutatja.

A bajom a női főszereplővel volt. Nem is, csak az amerikaival. Ki ez?! Mi ez?! Ez a nő nem normális?! És végig ezt sulykolják a film minden egyes erőszakosabb jelenetében, hogy a főhősnőnk bizony egy pszichopata embergyűlölő. Nem lehet vele együtt érezni, megérteni a miértjeit, az indokait, csak csodálkozni. Rooney Mara egyszerűen kifejezéstelen, narkós,  cinikus és abszolúte nőietlen karakter játszik, és az ember valamiért nem feltétlenül tudja sajnálni a történtek miatt. Na és persze azon agyal, hogy hogy az istenbe tetszett meg egy ilyen nő egy ilyen férfikarakternek? És az ilyen kérdések pedig elvonják a figyelmet a történetről. Ez nem jó. Akárhonnan nézzük is.

A svéd hölgy – Noomi Repace – egy teljesen más arcot adott a hackerlánynak. Rá odafigyelünk, és becsüljük azért, amit tett. Hogy ez a törékeny lány milyen bátran képes volt elbánni a megerőszakolójával, hogy képes volt talpra állni mindezek után, és találni valami értelmet az életének. Látjuk az arcán, a nézésén, a vonásain, hogy a fekete smink mögött ő egy érzelmes nő, akit csak az élet tett olyanná, amilyen. Tudjuk, ha lesz rá lehetőség, változtatni fog…

Végül –lehet, hogy fura lesz, hogy ezt teszem a végére – itt van a sztori is. Nem szívesen használom az amerikai változatra a remake szót, de néhol erősen feldolgozás szaga volt. Ugyanazok a jelenetek más szögből véve, ugyanazok a párbeszédek átfogalmazva. Akkor lepődtem meg, mikor szinte teljesen lemásolt jelenetet kaptam, csak más helyen, mint a svéd verzióban. Ilyenkor kicsit az az érzésem támadt, mintha a rendezőnek elfogyott volna az ötlete, és gondolta, így kevésbé lesz feltűnő a lopás.

Teljesen nem lehetett ugyanaz a film, persze, ezt értem, ezért nem is zavarnak a történetbeli változások, és ugye azt is tudni kell, hogy ez egy könyvadaptáció, így ki tudja melyik van közelebb a valósághoz. (Oké, az tudja, aki olvasta a könyvet, valóban, én nem.)

Sokat vaciláltam egy ideig, hogy összességében véve, akkor melyik is a jobb vagy döntetlen, de aztán a végkifejlet megadta a választ számomra. Az amerikai a már említett „szájbarágáson” csúszott el, mindent pontosan elmond, mi történt, ki ment, hova ment, miért, miközben svéd társában csak homályos utalást, és néhány felvételt kapunk arról, hogy mi is lett Lizbeth sorsa a továbbiakban.

Én mindenképp ajánlanám megnézésre mindkét változatot, az aki jobban szereti a művészfilm stílust, az mindenképp a svéd verziót válassza, aki pedig látványt akar, az az amerikai elé üljön le.

Vagy, ha nagyon sok ideje van –köhömm- akkor mindkettőt ajánlott.