Jogosan érzem néha úgy, mintha egy sitcomban élnék. Egy olyan kis minisorozatban, ami rövid részekből áll, néha kicsit humorosabb, néha kevésbé, viszonylag kevés szereplő van jelen benne, és minden nap egy-egy külön rész, mégis kapcsolódik az előzőhöz.

Az én sitcom-omban, én narrálok, és próbálok mindig a képzeletbeli kamerának játszani. Hiszen minden arckifejezésnek, mozdulatnak jelentősége van. A résztvevők és a sztárvendégek jönnek és mennek, vagy fel-fel bukkannak néha, mikor az ember a legkevésbé sem várná.

Kell a dráma, és a kellő komolyság, de ezek mellett nem árt a kikapcsolódás, és persze a barátok, akiknek a sors írta bele a karakterét az én mesémbe, és csak ő tudja mi lesz velük a következő részekben.

A csavar a dologban, hogy sajnos szövegkönyvet még én sem kaptam, így az egész az inprovizációmra van hagyva (néhány kivételtől eltekintve). Minden estre megpróbálok mindig a legjobban játszani, és azt nyújtani, amit elvárnak, még a végén leveszik a sorozatot a műsorról.

Csak azt sajnálom, hogy nem nyomtak le előtte egy pilot epizodot, hogy eldöntsem egyáltalán van-e értelme csinálni…