„Először a svédet nézd meg, aztán az amerikai változatot. Vagy csak a svédet, ha választanod kell” – adtam a tanácsot ismerőseimnek, mikor az Engedj be! vagy A tetovált lány kapcsán érdeklődtek. Az északiak ugyanis kimondottan jók a komor, feszült hangulat keltésében, és annak fenntartásában, valamint a történetet végig körüllengi valami különös atmoszféra, ami hozzánk, európaiakhoz talán közelebb áll, mint az amerikai verziók erősen hollywoodi filmvilága.

A fent említett dolgok tehát igazak erre a 2013-as dán-svéd-német koprodukcióban készült, Kvinden i buret (magyarra elég szerencsétlenül Nyomtalanulnak fordított) című filmre is, aminek alapjául egy rendkívül sikeres, Jussi Adler- Olsen által írt regény szolgált.

A történet szerint egy traumán átesett gyilkossági nyomozót, Carl Mørckot (Nikolaj Lee Kaas) miután visszatér a kötelező szabadságolásról, áthelyeznek egy régi, lezárt ügyekkel foglalkozó részlegre. Egy olyan részlegre, amely a pincében kap helyet, és az osztály nevét is csupán egy post- it cetlin tüntetik fel az ajtón. Természetesen a főszereplőnk nem túl lelkes, és még újdonsült társa, Assad (Fares Fares) sem tudja jobb kedvre deríteni. Egyedül egy ügy képes felkelteni az érdeklődését, egy öt évvel ezelőtt állítólag öngyilkosságot elkövető politikusnő lezárt aktája. Az nyomozásban az egyetlen kapaszkodót a nő szellemi fogyatékos, és beszélni nem tudó öccse jelenti, aki egy elmegyógyintézet lakója. Az ügy reménytelennek tűnik, de Carl biztos benne, hogy nem öngyilkosság történt, és addig nem nyugszik, amíg ezt be nem bizonyítja.  

A cselekmény több szálon fut, láthatjuk a nyomozást, valamint a fogságba zárt nő szenvedéseit, és a film folyamatosan adagolja nekünk az okokat a flasbackek segítségével, hogy megértsük az összefüggéseket és a szereplők életét, motivációit. Mert igen, minden főszereplőről megtudunk szinte minden fontos részletet, azokat a mozzanatokat, amik jelentőséget kapnak a történet folyamán. És itt ki kell emelnem a színészi játékot, a pszichopatát alakító fickónak már a nézésétől megijedtem, a szellemi fogyatékost játszó férfi reakciói hitelesek voltak, és Sonja Richter is tökéletesen hozta a szenvedő nő szerepét. Bár néhol a filmet túl lassúnak és vontatottnak éreztem, azért ez nem volt zavaró, főleg, hogy a fináléra azért felpörögtek az események, és tényleg nem volt egyértelmű a végkifejlet.

Én mindenképp ajánlom, főleg a pszicho-thriller műfaj kedvelőinek, mert még ha nem is rágják tövig a körmüket közben, azért mindenképp egy jó filmélménnyel gazdagodhatnak. A movie egyébként március 13-án kerül a hazai mozikba.