Figyelem! A történetben a valósággal történő bármilyen egyezés csupán a véletlen műve.

Csak álltam ott teljesen leforrázva és néztem a kis kék cetlit, meg a tétel nevét. Kétszer is elolvastam, hogy valóban jól látok-e.

- Mondja a tétel számát! – förmedt rám az idős tanár a lehető legkevésbé kedves módon.

- A nemzetközi magánjog jogfejlődésének szakaszai a statútum... – hebegtem.

- A számát mondja! – emelte meg a hangját.

- Ja, a négyes. A négyes tétel az – nyögtem ki végül.

- Remek, itt talál papírt – mutatott a jobb keze mellé. – Üljön le és kezdheti kidolgozni.

Elvettem egy pecsétes A4-est, bár tudtam jól, hogy igazából teljesen felesleges, mert úgysincs mit írnom rá. Az egész tételből annyi maradt meg, hogy vannak benne német meg francia nevek meg évszámok, meg, hogy még a magyar résznél is német nevek vannak. Ettől függetlenül leültem, hátha megszáll az ihlet.

A laikus olvasó most bizonyára azt gondolja, hogy „Hm, itt egy diák, aki nem készült a vizsgára”, ami ebben a formában rendkívül sértő a hallgatóra nézve. Ugyanis a tételsorokat (szerény észrevételem szerint) úgy állítják össze, hogy vannak lényeges és a mai napig használatban lévő dolgok, amik hasznosak lehetnek, és vannak a tételek, amik csak azért vannak benne a sorban, hogy szivassák vele az olyan szerencsecsomagokat, mint jómagam. Nos, a szivatós tételek elsajátítása elég sok időt vesz igénybe, cserébe nem tűnik hasznosnak, ezért az egyszeri levelezős diák úgy gondolkodik, hogy mivel az idő rendkívül kevés, a tananyag sok, inkább azokat az ismereteket mélyíti el, amit a későbbiekben akár még hasznosíthat is. És bízik a vakszerencsében, hogy csak nem ő lesz az, aki belenyúl a lócitromba.

Hát, én úgy általában az vagyok, aki belenyúl. Na, de ha ezeket a tételeket tanulnám meg elölről-hátra meg fordítva, biztosan nem húznám ki egyiket sem, cserébe megkapnám a legutolsó tételt, amire ugye ezek miatt nem maradt időm. Based on a true story...

Szóval néztem a tétel nevét, meg a pecsétet, közben forgattam a tollat a kezemben. Tudtam én, hogy nem kellett volna az elején bemenni. No, de hát, azok a bátrak, akik ott ültek velem reggel 8-tól, hirtelen eltűntek, amikor megjelent a tanár, és hárman maradtunk az ajtó előtt. És ugye ilyenkor jön a parancsszó, „Jöjjön az első három!”, úgyhogy nincs mese, ha nem akarjuk kihúzni a gyufát, menni kell valakinek. Három valakinek.

Egyébként ilyenkor az igazán nagy játékosok között mindig megy a spekulálás, hogy ki mikor, hogyan megy be, van, aki írja, hogy melyik tételeket húzták már ki, kifaggatják a küzdelmeken már túlesett delikvenseket. Tudni akarják, hogy mennyit kérdez a tanár, hagyja-e végigmondani a tételt, mennyire szigorú. Ha nem akarsz velük szóba állni, előfordul, hogy még utánad is rohannak, annyira ki vannak éhezve az információkra. Ha véletlenül nem sikerül a vizsgád, akkor (ál)sajnálkozva és (ál)együttérezve bólogatnak, pedig mindenki tudja, hogy legbelül örömködnek, hiszen kihúztad azt a tételt, amit senki nem akart.

Visszatérve, sajnos úgy nézett ki, hogy hiába kutattam, kerestem a gondolataim legmélyebb bugyraiban, nem találtam információkat a tételre vonatkozóan. How sad... Mivel egyértelmű volt a bukás, közben azon kezdtem gondolkodni, hogy mit fogok kezdeni azzal az idővel, ami a csúszás miatt pluszban felszabadul. Mert ebben az esetben az a fennforgás áll elő, hogy megbuksz egy tárgyból, és nem tudod felvenni a ráépülőt, és amiből megbuktál, azt is csak jövőre ilyenkor. Így kaptál egy plusz évet az ismeretek mélyebben történő elsajátítására, és egy félévet arra, hogy abszolváld az erre épülő másik tárgyat. Nyilván tandíjat is kell fizetned ennyivel tovább. Life is a b.tch...  

Lehet, hogy felfejlesztem az angoltudásom emelt szintre vagy a két munkám mellé keresek egy harmadikat. Brutál felkészülési tervet állítok össze a rúdtánc versenyre és kitűzöm célul a győzelmet. Vagy egyszerűen összecsomagolok és kiköltözök egy kellően olcsónak tűnő balkáni országba és nekiállok kecskéket tartani. Nem, nem az nem jó... Akkor tuti nem jönnék vissza ide kiidegelni magam.

Mindeközben a tanár idegesen tekintgetett körbe, és a következőket szólta:

- Azért jó lenne, ha valaki már elkezdené.

Néma csönd ült a teremre, a sorstársak ijedten tekintgettek körbe. Végül felálltam és előre sétáltam visszatettem az üres lapot (nem pazarlunk ugyebár), és a lehető legszofisztikáltabb módon előadtam a tanár úrnak mire jutottam az elmúlt tíz percben:

- Én azt hiszem le sem ülnék, ugyanis a tételt nem tudom, butaságokat meg nem szeretnék itt összehordani, úgyhogy inkább távoznék az elégtelen tudatában. Köszönöm.

A tanár kezében megállt a toll, és lassan rám nézett a szemüvege fölül.

- Ha így gondolja...

Egészen biztos voltam benne, úgyhogy emelt fővel és színlelt nyugalommal nyomtam le a terem ajtajának a kilincsét felkészülve a tobzódó siserehad támadására... 

(fotó: pexels.com)