The Banshee Chapter. Ez annak a filmnek a címe, ami elsőre nem mozgatott meg igazán, sőt még a trailerből is csupán egy alig közepes szintű áldoksi horrorra asszociáltam, de végül kellemesen csalódtam. Szórakoztatott, elgondolkodtatott, sőt néha még igazán meg is ijedtem egy-egy jeleneten…

Ez a film egy irodalmi mű sajátos adaptációja. Legalábbis az alkotók, akik között szerepel az a Zachary Quinto, akinek a neve többek között az American Horror Story kapcsán lehet ismerős, és a rendező, Blair Ericson, aki ezzel a filmmel debütált, ezt állította. Méghozzá nem is akármilyen szerző művét kívánták feldolgozni, hanem mindjárt a horror egyik mesterének, H. P. Lovecraftnak a From Beyond című novelláját vették alapul. Azt, hogy ez mennyire sikerült, sajnos nem tudom megmondani, mivel nem olvastam a novellát, sőt még az ebből készült 1986-os filmet sem láttam. (Pótolni fogom mihamarabb, ígérem!)

A sztori szerint egy bevállalós újságírónő, Anne (Katia Winter) egy egyetemi jó barátja eltűnése után kezd el nyomozni. Kiderül, hogy a srác egy olyan, DMT-19 nevű anyagot adott be magának, amellyel az amerikai kormány évekkel ezelőtt sikertelenül kísérletezett. Az MKUltra projectben a tesztalanyokba egy olyan drogot fecskendeztek, amely megváltoztatta az agyi működésüket. A vegyületet a fiú egy baráttól kapta Coloradobol, a fiatal nő ezen a nyomon indul el, találkozik egy kissé skizofrén, drog -és alkoholfüggő íróval, majd olyan dolgokra bukkan, amikre álmában sem gondolt volna.

Ez a 2013-as movie ebben a mai viszonylatban, mikor már boldog-boldogtalan found footage filmet akar forgatni, elég jónak minősül. Egyébként nem is hívnám teljesen áldoksinak, hiszen a kézikamerás és egyéb archív felvételek szépen elvegyülnek a normál képsorok mellett. Persze itt is megjelennek az olyan jól bevált fogások, mint a sötétben rohangálunk, árnyalakok kergetnek minket, és a nem is tudom mitől félünk igazán-effekt, de ettől függetlenül néha tényleg tudott meglepetést okozni a film. Az archívnak titulált, régi, fekete-fehér felvételek kimondottan hangulatosan voltak, és szépen segítettek a történetszál kibontásában. Külön örültem neki, hogy habár végig találgattam a rejtély megoldását, azt úgy istenigazából csak az utolsó két percben kaptam meg.

Azon kívül, hogy néhol kicsit lassú és vontatott volt a sztori, én tudtam élvezni, és nem éreztem úgy a végén, hogy elpazaroltam 87 percet az életemből. Aki nem rajong a trancsírhorrorért és inkább a lassúbb folyású, feszült alkotások fogják meg, az szerintem nyugodtan adhat neki egy esélyt.