Néhány mondat a taplóságról

butaság.jpgNéha már komolyan fizikai fájdalmat okoz az emberek hülyesége. Nem az a jóhiszemű, véletlen hülyeség, hanem az a szándékos, rosszindulatú butaság, amivel némelyek képesek mindenféle mondvacsinált indokkal nekiugrani a másiknak. Te meg csak fortyogsz magadban, mert nyilván nem állsz le szájkaratézni egy olyannal, aki látványosan meg van győződve a saját „igazáról”, és még csak meg sem próbál megérteni egy másik álláspontot. 

De, hogy ne légből kapott elmélkedés legyen ez a poszt, itt egy friss példa, csupán pár órája történt az eset, de még mindig nem tértem magamhoz az ámulatból, hogy még a mai világban is léteznek ennyire szűk látókörű, begyöpösödött emberek.

Hazajöttünk a fővárosból a hosszú hétvégére. Úgy határoztunk, hogy pünkösd lévén kicsit elmegyünk körülnézni, a programajánlóban láttuk, hogy az egyik szomszédos faluban, Gencsapátiban van valami rendezvény, szedtük magunkat. Gondoltuk megnézzük, kóválygunk egyet a tömegben, és élvezzük azt a tipikus falunapos hangulatot, amit csak az tud értékelni, aki vidéken nőtt fel. Nos, tudni kell, hogy ilyenkor parkolóhely az nincs, az autók egymás hegyén-hátán állnak, minden talpalatnyi helyet elfoglalva. Meg is lepődtem, mikor az egyik ház előtt egy autónyi helyet találtam, megnéztem, tábla nem tiltja a megállást, az úton is elférnek tőle rendesen az autók, le is parkoltam. Jóhiszeműen. Még a kiszállás előtt felhívtam barátnőmet, hogy merre jár, mikorra várható az érkezése. Közben kiszálltam a kocsiból, még fülemen a telefonnal, mikor egy artikulátlanul rikácsoló hang ütötte meg a fülemet. 

„Na, aztán el lehet ám innen húzni!”

 

Először nem is reagáltam rá, mivel nem gondoltam, hogy valaki van olyan tapló, hogy szánt szándékkal beleordít az arcomba, miközben látja, hogy én telefonálok. Ezután aztán jöttek a válogatott sértések irányomba, majd a fenyegetőzés a rendőrhívással, meg a kocsielvontatással való vagdalózás. Még egyszer megjegyzem, fogalmam nem volt miről beszél, hiszen szabályosan álltam az adott helyen. De ezt feleslegesnek is találtam elmondani nekik. Úgysem értenék meg. Az ő házuk előtt biztos másfajta KRESZ van érvényben, csak ezt elfelejtették közzétenni a helyi újságban, de még csak ki sem függesztették a kertkapura.  Amikor aztán párom rájuk szólt, hogy most már aztán fogják vissza magukat, mert azért mégsem illik így beszélni egy ismeretlen fiatal nővel, a „kedves” hölgy és úr bebújt a láthatatlanná tevő függöny mögé, és onnan folytatták a rikácsolást. Legszívesebben otthagytam volna az autót, mert hivatalosan nem tudtak volna semmit tenni ellene, viszont szinte biztos voltam benne, hogy ők azok a tipikus, rosszindulatú népek, akik képesek az autón bosszút állni. Ezen felbuzdulva úgy döntöttünk, hogy inkább valamelyik más településen fogjuk elkölteni az esti szórakozásra szánt pénzünket, mert itt kellőképp elvették a kedvem. Nem azzal vették el, hogy rám szóltak. Hanem azzal, ahogy tették. Megértem én az emberek rigolyáit, nem szereti, ha a házuk elé parkolnak, de azt is meg lehet mondani máshogyan. Kulturáltan. Nem állat módjára rátámadni a gyanútlan autósra. Milyen bugyuta mentalitás ez?

Mérges voltam, nagyon mérges, de aztán rájöttem, hogy inkább sajnálom ezeket az embereket. Főleg akkor fogalmazódott ez meg bennem, mikor hazafelé bementem az ominózus utcába, és láttam, hogy a pár férfi tagja biztonsági őröket megszégyenítő módon strázsál a ház előtt, az asszony pedig az ablakból figyeli árgus szemekkel a leendő áldozatokat. Szegényeknek ez az egyetlen szórakozása pünkösdvasárnap. Hagyjuk hát meg nekik ezt az örömet…