Ó, Romeo!

11267128_1071897012825033_1824061263_n.jpgMár az előző posztban kifejtettem, hogy autóvásárlásban mennyire nem szeretnék a racionalitások embere lenni. Ez nem is változott a keresés folyamán, bár a hitem néha erősen megingott egy-egy „keveset futott”, „szépen megjavított”, „jó az csak spéci módon nyílik” és „törésmentes külföldről behozott” autó láttán. Biztos voltam abban, hogy kompromisszumot kell kötnöm. Vagy nem abban a színben, vagy nem annyi ajtóval, vagy nem annyi lóerővel fogok autót találni, mint azt elterveztem. Mindegyikben képes lettem volna engedni, és majdnem meg is tettem, de a kiválasztott járművet elvitték az orrom elől. Akkor mérges voltam, de most már tudom, hogy ennek így kellett lennie.

Igazából két dolgot fogadtam meg anno: nem veszek háromajtós, piros autót. Aztán elkezdtem 147-eseket nézegetni. Szürkében, feketében, zöldben, de egyik sem igazán adta. Aztán láttam egyet pirosban. „Rohadjak meg, ez egy mini Ferrari!” – gondoltam, majd valami megkattant az agyamban, és el sem tudtam képzelni többet ezt a kocsit más színben. Néztem ötajtósat. Áh, túl soknak tűnt, elég rá három is.  Aztán szembejött velem egy hirdetés, amiben egy piros, háromajtós Alfa Romeo 147-est árultak. Baromi szép képekkel és friss műszakival. Már odafele tudtam, hogy ha az a kocsi úgy néz ki, mint a fotókon és a 235.000 km ellenére egyben van motorilag, akkor viszem. Megvettem. Többet azt hiszem, nem teszek meggondolatlan kijelentéseket.

Két hete van nálam, eddig belepakoltam valamivel több, mint 2000 km-ert. Leginkább autópályán. A 147-es nem egy városi prüttyögő. Sőt igazából egy városi „lezabálomagatyádatis,deaztrohadtmenőn” –stílusú csapott hátú Focus méretű járgány. Hiába ugyanaz a kategória, annyira hasonlít egymásra a kettő, mint a karalábé meg a sárgarépa. Ahogyan a második esetben mindkettő zöldség, az elsőben mindkettő autó és négy kereke van. A Focus egy tökéletes használati tárgy volt, szétkopott kuplunggal, elpattogó puttonnyal, belefértek sokan, praktikusan el lehetett rendezni benne a csomagokat, nem fogyasztott rengeteget és azért gyorsult is, amennyire elvárható volt a százegykettő lótól.

11303497_1071897156158352_811316713_n.jpg

Az a tipikus Alfa-háromszög.

A 147 más. Stílusa van, és az ember érzelmeire hat. Legalábbis az enyémre nagyon hatott. Szeretem nézni a műszerfalon azokat a szép, míves karikákat, az olasz feliratokat, imádom a kagylósított üléseket és még az sem zavar, hogy gyakorlatilag be kell csúsznom a kormány alá, hogy elérjem a pedálokat és teljesen ki tudjam nyomni a kuplungot. Először mész vele, örülsz neki, mint majom a farkának, nézegeted, tetszik, imádod, majd rájössz, hogy sikerült kiválasztanod a világ egyik leghisztisebb és legbeszédesebb típusát. Ebben az autóban minden pittyeg. De tényleg, minden gomb, még az elektromos ablakemelő is. Aztán ráeszmélsz, hogy az immobiliser nevű csoda a világ egyik legidegesítőbb dolga. Benne hagyod a kulcsot egy pillanatra, kiszállsz majd vissza és indítanál? Nem úgy van az, „Immobiliser failure”. Ráadod a gyújtást, majd mégis visszaszeveszed, indítanál, ugyanez a szép narancssárga felirat a piros ledekkel szegélyezett kijelzőn. De igazából szerintem még alkalom sem kell ahhoz, hogy ezt kiírja, néha az az érzésem, hogy direkt szopat. Főleg, ha sietek valahová. Az „index parajelenséget” már a megvételkor tapasztaltam. A bal oldali index úgy kattog, mintha ki lenne égve. Nincs kiégve. Először tök zavart a dolog, de azt hiszem már túllendültem rajta. A manuális klíma három fokazatot ismer, a kicsit befagyasztom a seggedet, a befagyasztom a seggedet és a rohadtul befagyasztom a seggedet fokozatokat. A gyári hifin rengeteg mindent lehet állítani, a logikát még nem véltem felfedezni, de majd idővel. Türelmes ember vagyok. Elől a kocsi baromi tágas, meg mögöttem is. Olyan hívogatóan nagy a tér az az ülés és a „B” oszlop között, hogy múltkor kipróbáltam, hogy be tudok-e mászni úgy magam mögé úgy, hogy nem hajtom előre az ülést. Nem tudok, de azért jó móka volt. A csomagtartóba alig fér be két és fél megpakolt Aldis szatyor, cserébe a hátsó ülésre sem tudsz rendesen pakolni, ugye a három ajtó miatt. A három ajtó meg már csak azért sem a legpratikusabb, mert az első két ajtó baromi nagy, ami kis helyeken (főleg egy parkolóházban, ahová a parkolóbérleted szól) elég zavaró tud lenni. Legalább megtanulhatsz profi módjára ki-és bemászni egy viszonylag kicsi résen.

Mindenhonnan baromi jól néz ki. 

Tudjuk, hogy a magyar utak nem a legjobbak, amivel én is tisztában voltam, meg azzal is, hogy az Alfa egy feszes rugózású járgány. Azt azonban nem tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy szar úton kirázza a fogtömésedet is. No problem, ha néha normálisan aszfaltozott szakaszra tévedsz, akkor a vezetési élmény mindenért kárpótol. Szépen viszi a 120 ló a kis nagyseggűt, a szervója isteni és a motorja halk. Ezt már akkor imádtam benne, amikor először vezettem.    

11292940_1071897039491697_1732242717_n.jpg

Végül: az újdonsült Alfa- tulajdonos az autótakarító mackónadrágos szettjében. 

Aztán persze ott van a legnagyobb előnye, hogy ez a kocsi nagyon szép. Hiába 12 éves, a formavilága nem ment ki a divatból, egyedi, vagány és ha megáll egy előtted/melletted a lámpánál, muszáj ránézned. Olyan, mint egy olasz dizájnercipő. Lehet, hogy nem olyan kényelmes, mint sportcipő, kicsit töri a lábadat itt-ott, sokszor kell megjavíttatni a sarkát, de magabiztosan mész végig benne az utcán, mert tudod, hogy ezt nem tudja mindenki elegánsan viselni. Neked pedig iszonyúan jól áll.