Nekem még nincs gyerekem, de még ha volna is egy iskoláskorú csemetém, akkor is valószínű, hogy nem Magyarországon járna iskolába, ugyanis elég népszerű dolog itt a nyugati határszélen a lurkókat már általános iskolába is a határ osztrák oldalára küldeni. Így a gyerek nem csak megismerkedik egy másfajta oktatási rendszerrel, hanem nagyobb eséllyel és nyelvtudással indul tovább, legyen az egy szakiskolai vagy gimnáziumi képzés.

Már tanuló sem vagyok, sőt tanár sem, így most csak mint laikus tudok véleményt nyilvánítani az oktatók és a rendszer harcáról. Viszont ismerek tanárokat, mind lelkiismeretes, nagyon jó szakember és megpróbálja még ebben az egyáltalán nem fejlődőképes környezetben is úgy fenntartani a diákok figyelmét, hogy érdekelje őket az, amiről tanulni kellene. Persze mindig sok függ a diákoktól is. Én például egy nagyon „rossz” diák voltam („iskolarendszeri” értelemben), mert az istennek nem bírtam megérteni, hogy nekem attól miért lesz jobb, ha egész este a törikönyv felett ülök és biflázom az évszámokat, hogy azt másnap az „évszámos” dogában vissza tudjam tökéletesen adni. Annyi minden más dolgot lehet csinálni azalatt az idő alatt, ami ezzel megy el. Tesiórán a Cooper-teszt alatt nem körbe-körbe futottam, hanem elkocogtam a piacra lángost enni és az Istenért nem bírtam megérteni, hogy miért kell azt nekem kiszámolnom, hogy mennyi elektron van egy elektronhéjon, amikor nekem a továbbtanuláshoz a magyarra és az angolra van szükségem. Szó se róla, meg tudtam volna tanulni minden tantárgyra mindent, csak lusta voltam olyanba ennyi időt és energiát fektetni, aminek nem láttam túl sok hasznát a későbbiekben. Nekem az egyetemi oktatási rendszer jobban bejött, sokkal inkább bírtam a vizsgaidőszakokat, amikor az ember agya csak és kizárólag arra figyel, hogy teljesíteni kell, mint amikor napról napra egy rakás különféle és egymáshoz kicsit sem kapcsolódó információt kellett bebiflázni.

Azt hittem majd az utánam következőknek jobb lesz, a rendszer fejlődni fog, észreveszik, hogy mi a felesleges és nem erőltetik majd ilyen szinten a napi magolást és a készségtárgyakat. Hogy figyelnek arra, hogy ki, miben tehetséges, mi az, amit érdemes fejlesztenie és sikereket tud elérni. Nagyobb teret a kap a személyes vélemény és a diákok kreativitása. De sajnos a dolgok nem jobbak, hanem rosszabbak lettek. Az öt tesi, a hittanoktatás, az iskolák infrastruktúrájának leépülése mind -mind arról tanúskodik, hogy az elmúlt tíz évben semmi nem változott. Sőt, rosszabb lett. A KLIK elnyeli a pénzt, a tanárok fizetése a béka segge alatt, az adminisztráció mennyisége meg az egekben. És még felügyelik is mindezt. A tanárok besokalltak, a szülők besokalltak. Csoda? A besokallás egyik jellemzője pedig a hirtelen harag és a látványos engedetlenség. Az "ELÉG VOLT!" kifejezése. Annyi lehetőség lenne ebben az egészben, de a rendszernek nem érdeke, hogy a diákokat érdekelje a tanulás vagy rájöjjenek arra, hogy mit is szeretnének magukkal kezdeni az életben, mi az, amiben tényleg jók lennének. Nem ad motivációt, nem enged teret és elnyomja a fiatalokat. Csak biflázni, futni és ugrálni, aztán leülni tovább biflázni, persze mocskosan izzadtan, mert sem idő (5 perces szünet) sem normálisan kiépített zuhanyzó nincs a diákok számára.

Nem azt mondom, hogy alapjaiban kell feldúlni és újraépíteni az egész oktatási rendszert, de ahelyett, hogy még inkább lenyomjuk a mocsokba, el lehetne kezdeni kihúzni. És ehhez nem úgy kellene tekinteni a tanárokra és a diákokra, mint valami bábokra, amiket úgy mozgat a rendszer, ahogy akar, hanem gondolkodó, ötletekkel teli értelmes emberekként nézni rájuk, hiszen mégiscsak ők vannak benne ebben az egészben, ők viszik a terhet és az ország jövőjét a vállukon. Ezeket a vállakat kellene támogatni és megerősíteni, nem pedig összeroppantani a még több és még nyomasztóbb terhek alatt.

Én kívülállóként támogatom a kezdeményezéseket, habár sok reményt nem látok a változásra. Ennek ellenére szeretném megköszönni a „kockás inges mozgalomnak”, a tanároknak, a diákoknak és a szülőknek, hogy fel merték emelni a hangjukat azért, hogy az én gyerekeim majd egy olyan itthoni iskolába járhassanak, ami legalább olyan jó, mint a szomszédoké!