Mindig arra vágyunk a legjobban, ami nem elérhető. Akik folyamatosan a média kereszttüzében élnek még jobban ki vannak téve annak, hogy perverz zaklatók és fotósok kövessék mindenhová. Olyan férfiak, akik tudják jól, hogy sosem létesíthetnek közelebbi kapcsolatot imádatuk tárgyával. De mi történik, ha ez mégis lehetségessé válik? És az alany nem is tiltakozik. A halottak ugyanis nem szoktak ellenkezni. De mi van, ha mégis? 

Az Anna Fritz holtteste egy gyönyörű példája annak, hogy mi történik, ha egy igazán elborult, egoista és erőszakos ember szembesül azzal, hogy vannak dolgok az életben, amik bizony sokkal bonyolultabbak, mint ahogyan ő azt elsőre elképzelte. De csak azért, hogy a saját maga által elkövetett hibákat a szőnyeg alá söpörje, képes a végsőkig elmenni. Ez már magában is erős alap egy filmhez, képzeljük el ezt egy kis nekrofíliával és brutalitással megfűszerezve.

Tisztázzuk, a Hector Hernandez Vicens rendezésében készült spanyol film nem horror és nincsenek benne rothadó tetemeket szexuális aktusra használó pszichopaták vagy töméntelen mennyiségű vér. Szóval aki ilyesmire vágyik, jobb ha kihagyja a filmet. Van benne viszont rengeteg feszültség, düh, harag, elfojtott és kinyilvánított erőszak, beteg emberi jellemek, ijedtség és félelem. Igazi pszicho-thriller, ami folyamatos megbotránkoztatásra és elgondolkodtatásra késztet. A történet szerint egy híres és gyönyörű színésznő hirtelen meghal és a pár napos tetem az egyik kórház hullaházába kerül, ahol a fiatal kórboncnok lefényképezi a testet és elküldi két barátjának. A fiatal férfiak nemsokára meg is jelennek a helyszínen és ráveszik barátjukat, hogy segítsen nekik kiélni perverz vágyaikat a halottnak hitt hírességen. Csakhogy olyan történik, amire egyikük sem számított. A lány felébred és menekülni szeretne.

A rövid játékidő (75 perc) végig a hullaházban (vagy annak folyosóin) játszódik, szereplőből is csak négyet kapunk és fényekből is csak keveset, viszont a folyamatos sejtelmes félhomály csak fokozza a feszültséget. A színészek (Alba Ribas, Cristian Valencia, Bernat Saumell, Albert Carbó) remekül hozzák a karaktereket, az érzelmeik teljesen valódinak tűnnek, a szituációk pedig pont emiatt a valódiság miatt lesznek még gyomorforgatóbbak. A film jól összeáll, hiába vannak kérdések, a válaszok egyáltalán nem hiányoznak a megértéshez. Aki bírja a psziho-thriller műfajt, mindenképpen nézze meg az alkotást, a gyengébb idegzetűeket viszont óva inteném a dologtól.