Nem sokszor fordult elő eddig velem, hogy filmnézés közben le kellett állítanom a lejátszást, venni két nagy levegőt, majd aztán folytatni tovább. A Decay kihozta belőlem. Egyszerre nyomasztó, hátborzongató, beteg és végtelenül szomorú…

Ismét kiderült, hogy az emberi lélek sokkal ijesztőbb dolgokat tud produkálni bármilyen teremtett szörnynél, élőhalottnál vagy túlvilági lénynél. Az igazán félelmetes dolgok nem kívülről törnek ránk, hanem belülről jönnek a felszínre. Megijedni nem valami idegentől tudsz igazán, hanem attól, amiről úgy gondoltad, hogy a lehető legjobban ismered, magadtól.

Ezen alapszik a Joseph Wartnerchaney által írt és rendezett pszicho- thriller, a Decay is. Történetünk főszereplője egy középkorú fickó, Jonathan (Rob Zabrecky), aki az a tipikus nagyon furcsa, csendes és zárkózott szomszéd típus. Makulátlanul tiszta és az ötvenes évek divatja szerint berendezett otthonát több lakattal tartja biztonságban a betolakodók elől, két tinilány valahogy mégis bejut a különc férfi lakásába. Egy szerencsétlen véletlen folytán az egyik lány leesik egy létráról és életét veszti, a másik pedig ezt meglátva ijedtében kiszalad egy autó elé és halálra gázolják. Jonathan nem jelenti az esetet a rendőrségnek, hanem megpróbál egy kis színt vinni az unalmas hétköznapjaiba a halott lány segítségével. Ez működik is, csakhogy a tetem elkezd oszlásnak indulni…

A valós történeten alapuló sztori összefoglalását elolvasva az ember elsőre valami nagyon bizarr, undorító, nekrofil elemekkel bőségesen átszőtt horrorra gondol, de a Decay nagyon messze van ettől. A rendező egy interjúban így írta le a film lényegét:

„Ez egy történet a magányról, a társaság megrögzött kereséséről és a szerelemmel járó fájdalomról. Mint egy kutya, aki talál egy halott madarat, nem tudja, mit kezdjen vele, csak azt tudja, hogy amit talált, az egy kincs és gondoskodnia kell róla.”

Ezt tökéletesen mutatja a férfi gyűjtögetési mániája is, minden olyat értékesnek lát, amit mások elhagytak. Összegyűjti őket, elrendezgeti és gyönyörködik bennük. Jonathan egy többszörösen sérült lélek, ezt édesanyja borzasztóan elvakult vallásos nevelésének köszönheti. Folyton fél a bűntől, a büntetéstől és a kosztól, a piszoktól. Mert a koszos dolgok odavonzzák az ördögöt és akkor már az egész estés imádkozás sem segíthet. Ezért is nagyon bizarr, ahogy egy megrögzött tisztaságmániás megpróbál együtt élni egy oszló hullával. Hiszen az oszlás magával hozza a mocskot és undorító férgeket. Ennek ellenére a férfi magányosságát enyhítő halott olyannyira hiányzik neki, hogy képes már erősen bomló stádiumában is kiemelni a hermetikusan lezárt koporsójából és együtt tölteni vele egy számára romantikusnak tűnő estét. Remek jelenetsor, amikor a tetem fürdetése közben végig a férfi szemszögéből látjuk a dolgokat, egy elképzelt, romantikus, rózsaszirmokkal és gyertyákkal körülvett elképzelt valóságot egy gyönyörű fiatal nővel, közben pedig csak pillanatokra villan fel az „igazi” valóság, ahogy a tetem ázik szét a mocskos vízben.

Az idő előrehaladtával a Jonathanon eluralkodik az őrület, hiába szedi rendesen a gyógyszereit és erre még az eltűnt lány utáni rendőrségi nyomozás is rátesz egy lapáttal. Láthatjuk a kényszeres önsanyargatás elhatalmasodását, a napi rutin felbomlását és azt, hogy sokszor már ő sem tudja megkülönböztetni a valóságot a kényszerképzeteitől. Sőt, a végére már a néző is nehezen dönti el, hogy abból, amit látott, mi is volt teljesen valós és mi volt csupán a beteg férfi képzeletének szüleménye.

A film helyszínei és hangulata is nagyon nyomasztó, néhány jelenet pont az egyszerű megjelenítés miatt hátborzongató igazán. A film nem kiszámítható és a vontatottsága ellenére sem unalmas. A képernyő elé szögez. Aki bírja az ilyen típusú pszicho- thrillereket, az mindenképp tegyen vele egy próbát, aki csak kóstolgatja a műfajt, annak viszont még nem igazán javaslom.