A magyar oktatási rendszer még csak hírből sem ismeri a tehetséggondozás fogalmát.

Nagy port kavart a fiatal középiskolás lány posztja, amelyben az oktatási rendszert bírálja. Jó dolog, hogy a fiatalok kezdik a kezükbe venni a dolgokat és hallatni a hangjukat közérdekű témákban. A hölgy rengeteg kommentet kapott, legtöbben azt rótták fel neki, hogy semmi más dolga nincs a tanuláson kívül, ne pattogjon. A hőzöngők másik tábora a tipikus magyar irigy, a „Nekem szar volt 10-15-25 éve, neked is legyen az!”- felfogásával.

Persze sokan egyet értettek a posztolóval, én is találtam benne igazságokat, de nem azt tartom a rendszer legnagyobb hibájának, hogy sok időt kell az iskola falai között eltölteni.  Ugyanis ezt lehet hasznosan és haszontalanul is csinálni. Sajnos a mostani rendszerben mindez haszontalan, mivel nálunk még csak ki sem csírázott a tehetséggondozás, nem hogy mindennapos gyakorlat vált volna belőle. A diákok beülnek a padba, minden tantárgyat ugyanolyan intenzitással tanulnak, ugyanolyan szinten, a tanuló egyéni képességeit teljes mértékig figyelmen kívül hagyva. Csak az a jó, aki mindenből ötös, mindenkinek ugyanúgy kell készülnie matekra- fizikára, meg magyarra-törire, sőt énekelni meg rajzolni is ügyesen kell. EZEK IRREÁLIS ELVÁRÁSOK, ILYEN EMBER NINCS.

Mindenki másban jó, és ez az, amit észre kellene vennie a tanároknak, és aztán abba az irányba terelni a gyereket.  A gyerek ügyes matekból, fizikából? Irány a magasabb szintű képzés, délutáni órákon, versenyekre felkészülés, ahol a fiatalnak sikerélménye lehet. Érdekli az informatika? Plusz foglalkozások, magasabb szintű képzés, mint a többieknek! Jól megy neki a fogalmazás, szereti a magyart? Kérdezzük meg érdeklik-e a nyelvtani versenyek, az irodalmi képzések vagy csak egyszerűen adjunk neki tanácsot, mit érdemes olvasnia a szabadidejében. A készségtárgyakról nem is beszélve, rengeteg fejlesztő és segítő programot lehetne tartani az iskola falai között, és a gyerek képezhetné magát, így nem érezné feleslegesnek az ott töltött időt…

No meg ehhez az kellene, hogy a tanárok is észrevegyék, ha valaki mindenből ugyanolyan jó akar lenni, abba előbb-utóbb beleőrül. Egy történelem tanár ne szívassa már a matekból ügyes gyereket, hanem vegye tudomásul, hogy az a diák másban ügyes, foglalkozzon inkább azokkal, akik szívvel-lélekkel tanulják a tantárgyát. És ugyanez igaz a természettudományos tárgyakat oktató tanárokra is.  Persze ehhez nem túlhajszolt és adminisztratív terhekkel agyonnyomott tanerőre van szükség, hanem olyanokra, akik tényleg oda tudnak figyelni arra, hogy kik is járnak az óráira.

Szóval a probléma összetett, de abban biztosak lehetünk, hogy nem a torna-ének-hittan háromszög fogja megmenteni a gyerekeket a kiégéstől és az érdektelenségtől.