...avagy miért nézek inkább családokról szóló humoros sorozatokat, mint egyhelyben vergődő fiatalokat.

Mindjárt bele is vágnék a közepébe, ti pedig kezdhetitek is a kövezést, ugyanis én nem rajongok a generációm által olyan nagyra becsült HIMYM, azaz az Így jártam anyátokkal című sorozatért. Már a Jóbarátok sem volt a kedvencem, bár, amikor végre nálunk is elkezdték adni, engem a legkevésbé sem kötöttek le a New Yorkban élő huszonévesek mindennapi problémái. Később persze újra néztem az egészet, hiszen akarva-akaratlanul is belefut az ember az ismétlésekbe, elnevetgéltem a poénokon, de nem tudtam érte teljes szívvel rajongani. Ugyanúgy, ahogy az építész meséli a kölyköknek hogy ismerkedett meg az anyjukkal- témáért sem. A Jóbarátokkal való hasonlóságokat már több fórumon is kifejtették, bár én a hibát elsősorban nem ebben látom. Hanem abban, hogy nem lehet évekig húzni mindössze öt darab állandó szereplő életét úgy, hogy az végig izgalmas maradjon. Egyszerűen már nincs mit kihozni belőle, az idő megy, és nincs előrelépés. Évadokon keresztül azt látjuk, hogy ki-kivel jött össze/ feküdt össze, ezt hányszor csinálta. Jó, ott van benne a kedves kis szerelmespár, de ők néha inkább az ember agyára mennek, mintsem hogy szimpátiát, neadjisten együttérzést váltsanak ki. Nem tudjuk komolyan venni a szereplők egymás iránt érzett érzéseit, hiszen ne akarja már bemesélni nekem senki, hogy egy ilyen kis baráti közösségben nem lesz meg a vélemény arról a lányról, aki az egyik „haverjával” összejött majd szétment, majd megint összejött, aztán ugyanezt csinálta egy másik állítólagos barátjával is, akiről pedig köztudott hogy egy szoknyapecér. Persze tudom én, hogy nem kell mindent komolyan venni, hiszen itt a humorforrás elsősorban a helyzetkomikumokon és a túlzó karaktereken alapszik, de számomra az egész elment egyfajta groteszk parádézásba, egy olyan világba, amiben rajtuk kívül nem él más. Őszintén megmondva örülök, hogy így nyolc év után végre feleszméltek és rövidre zárják a sztorit…

Viszont van két sorozat , ami bármikor a tévé elé tud szögezni, és akárhányszor képes vagyok végignézni egy-egy részt. Az egyik az Életem értelmei (My wife and kids), a másik pedig a Jim szerint a világ (According to Jim). Mindkettő egy-egy család életét, mindennapjait és az ezzel járó gondokat meséli el. És azzal, hogy nem egy baráti társaságot, hanem egy családot látunk, szinte minden korosztály megtalálja a humorforrást. Az apák átérzik a rájuk nehezedő felelősséget, az anyák a háztartásban felmerülő gondokat, vagy a munka és a család összeegyeztetését, a gyerekek az életkoruknak megfelelő apró-cseprő dolgokat, vagy a tinik a kamaszkorral járó nehézségeket. Sőt sokszor látjuk, ahogy a gyerekek a „szemünk előtt” cseperednek fel az évadok alatt, így sem a szereplők sem a sztori nem laposodik el, és megfigyelhetjük a jellemek fejlődését, kialakulását is. A világ nem csak a „kivel kavarunk épp” –dolgok köré épül, és a karakterek sem válnak unalmassá. A főhősök szerethetők, habár a férfi karakterekben mindig kidomborodik a férfiak szinte összes jellemző hibája, sokszor hatványozottan, mégsem tudunk rájuk haragudni, mert képesek mindent megtenni a családjuk boldogságáért. És ez sokkal férfiasabb, mint 200 csajt megdöngetni… A nők között is feltűnik a karrierista, vagy a szerető családanya, sokszor mindezek egy személyben. Kicsit hisztisek, kicsit hiúk, néha idegesítőek, és nem tökéletesek. Ahogy egy átlagos nő sem. Igazi dilemmákat látunk és olyan helyzetek kisarkított másait, amik akár velünk is megtörténhetnek.  

Hiszen ha jól belegondolunk, a való életben egy hétköznapi családban is mindig történik valami, nem kell generálni a cselekményt.