Szeptemberben költöztem fel egy nyugat-magyarországi megyeszékhelyről ide, Budapestre. Az első dolog, a rengeteg ember, a folyamatos zaj és az állandó rohanás mellett ami feltűnt, hogy mennyi hajléktalannak ad otthont ez a város. Míg otthon névről, arcról ismertük az összes csövest, itt lépten -nyomon megállítottak az aluljáróban, és nem tudtam nem odafigyelni a padlón fekvő, ülő vagy táblát tartó fiatalabb-idősebb emberekre. Aztán lassan megszoktam, hogy a hajléktalanok itt az utcakép részei, gépiesen kerülgetem őket. De így is nehéz teljesen elhatárolódni. 

De most mindennek vége, örülhetek, hiszen elfogadták a rendeletet, miszerint Budapest nagy részéről kitiltják a fedél nélkülieket. Nem, nem örülök. Nem örülök, mert ez nem megoldás. Az nem lehet megoldás, hogy porszívózás helyett fogjuk a koszt, ami elcsúfítja a szobát, és besöpörjük a szőnyeg alá. Mert most ez történik. A hajléktalan problémát nem megoldják, hanem elodázzák. Azért én megkérdezném kedves Tarlós István főpolgármester urat, hogy tud-e mondani hiteles statisztikai adatot arra vonatkozóan, hogy mennyi ember is él fedél nélkül a városában? És, hogy mennyi hajléktalanszálló van, és az hány főt képes befogadni? Mennyi szociális munkás foglalkozik velük? És mennyi pénzt áldoznak arra, hogy a szállók megfelelő módon legyenek felszerelve? Hogy, aki akar, és nincs más lehetősége onnan mehessen dolgozni? Mennyi állami lakás van fenntartva arra, hogy segítse a visszaintegrálódást? Hogy hogyan is működik az, hogy mikor egy család elveszti a megélhetését, aztán a lakhatását, ahelyett, hogy megoldanák a problémájukat, szétszedik a családot, és jobb esetben a gyerekek és az anyjuk anyaotthonba kerülnek, az apa pedig a szállóra, rosszabban pedig a mindenki az utcára? Hogy hányan is lavíroznak a hajléktalanná válás szélén ma Magyarországon?

És még sok-sok ehhez kapcsolódó kérdés. Olyan kérdés, amit mind tüzetesen át kellett volna vizsgálni, mielőtt a fedél nélkülieket egy egyszerű utcakép romboló tényezőnek kiáltják ki. Mert emberek ők is… De az is igaz, hogy közöttük is rengetegféle van, és nyilván nem lehet egy kalap alá venni az alkoholista fetrengőt azzal, aki kézzel készített kis gyertyatartókat árul, vagy zenél az aluljáróban. De jelen esetben most mindez mindegy, mindenkinek mennie kell. Mennie, de hova? Nagy hűhóval, „lesz mindenkinek helye” jelmondatokkal vágnak bele a hajléktalangyűjtésbe. Aztán, mi lesz? Fedél nélküli gettósítás? Zseniális ötlet, tényleg… Sőt, mi lenne, ha magukat az érintetteket is megkérdeznék, mielőtt döntenek?

Talán inkább ezeken kellene gondolkodni, és nem azon, hogy hogyan tüntessék el az aktivistákat a Városházáról.