Rossz voltam, igen, megint nagyon rossz…

De egyszerűen nem tudok ellenállni. Nem is lehet, hogy is várhatná el ezt tőlem bárki. Tudom, hogy hiba, és a belső hang végig ott zakatol a fülemben, hogy „Ne tedd!”, én mégis újra meg újra bűnbe esem.

Ítélj el érte, ítélj el nyugodtan, de ha csak egy kicsit is megpróbálnál megérteni, talán már nem én lennék a legfurcsább a szemedben.

Nem értesz tudom, én sem értem magamat. Mindig kell egy újabb és újabb, látnom kell őket, éreznem az illatukat, tapintani őket. És amint megszerzem, kipróbálom, és minden nap látom, már elveszti a varázsát; már nem tudok rá úgy nézni, mint azelőtt, úgyhogy ha szembe jön velem egy másik, egy szebb, egy jobb, ismét utána fordulok, ácsingózok, végül ráveszem magam, hogy megszerezzem.

A bujaságom folyton felülkerekedik az eszemen. Nem tehetek róla, nő vagyok…

Igen, ésszerűnek hangzik, hogy ezért nincs soha pénzem, de egy új cipő és egy hozzá illő táska mindig jól jön…