Sok unalmas, sok gagyi, a legvállalhatóbb dalok között pedig első helyen végzett a legvállalhatatlanabb előadó. De legalább Kállay-Saunders András az ötödik lett, és ez a legjobb Eurovíziós szereplésünk Bayer Friderika után, aki 1993-ban lett negyedik helyezett.

Így lehetne összefoglalni az utóbbi évek egyik –szerintem- legunalmasabb Eurovíziós Dalfesztiválját. Pedig ez a szám szerint 59. parádé rendkívül profi és összerakott műsor volt, a műsorvezetők a topon, az átkötők pedig jópofák és humorosak voltak. Csak hát a dalok… Esküszöm, ha nem nyomok be a tévé elé gubbasztás előtt egy tejeskávét, a műsor felénél elalszom. Ami azért egy szórakoztató, zenés műsornál elég gáz. Kevés produkcióra kaptam fel igazán a fejem, amire pedig felkaptam arra is leginkább azért, mert annyira borzalmas volt, mint a franciák bajuszimádó dala, vagy a lengyel leányka csöcsdomborítós hip-hop furcsasága.  

Ennél a fesztiválnál minden évben számomra az a lényeges, hogy mennyi olyan dalt hallok, vagy énekest látok, akikre egy év múlva is emlékezni fogok. Hát az idei mezőnyből nem sok ilyet tudok mondani, de aki tuti megmarad, az a győztes, Conchita Wurst, akinek a híre szakállas nőként járta be a médiát, holott ő egy férfi, hosszú hajjal, sminkkel, női ruhában. A férfiaknál pedig nem az furcsa, hogy szakállas, hanem az, hogy nőként öltözik fel. Szerintem a dala nem volt semmivel sem jobb, mint a második helyen végzett hollandoké, vagy a harmadik helyezett svédeké. Thomas Neuwirth, az osztrák férfi, ha egy szmokingban áll ki elénekelni a Rise like a Phoenix című számát, valószínűleg éppen hogy bekerül az első tízbe. Kolbász Kisasszony, a wannabe díva pedig nagy fölénnyel tarolt, és némileg túljátszott örömkönnyek között állhatott fel a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Még jó, hogy valójában nem kellett neki dobogóra állnia, mivel abban a feszülős, alakformáló szerkóban lépkedni is alig tudott. Félreértés ne essék, nem ellenzem én a másságot, a különlegességet, a melegekkel sincs semmi bajom, csak ezt az egészet én egy csöppet álszentnek éreztem. Kiáll egy férfi, aki nem tudja maga sem eldönteni, hogy micsoda is akar lenni, ezért valami köztes állapotot képviselve próbál hatni a szavazók nyitottságára, akik persze meg akarják mutatni, hogy igenis, ők mennyire elfogadóak.

Eddig ez a fesztivál a népek közti barátságok fokmérője volt, most ez a dolog kevésbé képviseltette magát (hiszen mi is úgy végeztünk ilyen jó helyen, hogy több szomszédos ország nem is indult, így elmaradtak a határon túli magyarok szavazatai Szlovákiából, Szerbiából és Horvátországból is), viszont sikerült kimaxolni ismét a tűréshatárt, és megmutatni azt, hogy a mai világban már nem elég, ha valami csupán jó, meghökkentőnek is kell lennie, különben megy a levesbe a többi közé.