A testnevelés órának meg kellene szerettetnie a mozgást a gyerekekkel, nem elijesztenie előle.

Tiniként nem gondoltam volna magamról, hogy felnőttként önszántamból kezdek bele valami sportba, ami kicsit is több erőfeszítést igényel, mint például a néha látogatott társastánc vagy zumba óra. A lökést érdekes módon pont a betegségem adta ahhoz, hogy belekezdjek egy olyan mozgásformába, amit igazán meg tudtam szeretni. A hosszas szteroid kúráim az egyéb mellékhatások mellett extrém vizesedést is okoztak, így a térdeim egy-egy munkanap végére úgy néztek ki, mint két eldeformálódott golyó, a bokámon pedig egyre kijjebb kellett engedni a cipő pántját. Erre kaptam azt az ötletet, hogy mi lenne, ha eljárnék edzőterembe. Nekem mindig olyan misztikus világnak tűnt, nem igazán tudtam agyban beilleszteni magam a szupertrendi, kerek popójú, kockás hasú csajok és a bicepszre gyúrás után shaket szopogató pasik közé. Aztán ez a sztereotip képem már az első alkalom után megváltozott.

Mivel fogalmam nem volt róla, hogy melyik gépet hogyan és mire kell használni, hogy az a leghatékonyabb legyen, igénybe vettem egy személyi edző segítségét. Elmondtam neki, hogy a colitisem miatt nem sokat mozogtam az utóbbi időben, szóval az állóképességem valahol a béka segge alatt van, erre kellene egy kicsit „rágyúrni” meg valahogy javítani az általános fizikai állapotomon, mert vékony vagyok ugyan, de az izmaim elég gyengécskék. Időközben kipróbálgattunk sok mindent, egyre jobban bírtam az edzéseket és arra is rájöttünk, hogy például a futás az nem az én sportom. Minden egymásra épült, még a levegővételt is meg kellett tanulnom, a helyes testtartást meg még a sétálást is. A futókarrierem körülbelül három percig tartott, amíg úgy be nem görcsölt a vastagbelem, hogy majdnem elájultam. Óvatosan bántunk (és még mindig bánunk) a hasizom gyakorlatokkal és a gyors mozgásformákkal.

Megszerettem ezt az egészet és sokszor már alig várom a következő edzést, ha van szabadidőm elmegyek kardiózni. Kikapcsol és önbizalmat ad, meg egy újabb lökést, amikor valami olyat meg tudok csinálni, ami eddig nem ment. Ez azért is furcsa (még saját magam számára is), mert mind az általános iskolában, mind a középiskolában notórius „tesióra elkerülő” voltam. Amikor lehetett ellógtam az órát, nem szórakoztatott, egy kínzásnak éreztem. És ezért nem magamat okolom, hanem a tanárokat, meg az egész rendszert. Persze érthető, hogy nem lehet 20-30 gyerekkel egyesével foglalkozni, de azért az elvárható lett volna, hogy a tanár észrevegye ki miben ügyes, mit kellene fejlesztenie. Úgy futtattak coopert, hogy előtte nem tanították meg hogyan kell futni, hogyan kell levegőt venni. Mert sajna a futás sem olyan egyszerű, hogy csak nekiállunk és rohangálunk, mert annak úgy több hátránya lehet (boka-és izületi fájdalmak), mint haszna. Nem mutatta meg senki, hogyan kell helyesen fekvőtámaszt vagy felülést csinálni, de azért teszt az volt belőle. Nem számított, hogy valaki teljesen helytelenül csinálta, nem szóltak neki, csak számolták. A tériszonyosokat is fel akarták küldeni a kötélre és azt hitték mindenki tud zsigerből röplabdázni. Így könnyű tanítani, hogy csak állunk a pálya szélén és kiabálunk, meg osztogatjuk a ketteseket. Lehet, hogy az adott diák azért nem végezte el a gyakorlatot, mert rosszul csinálta és fájdalmat okozott neki. És mivel nem volt sikerélménye, nem is érdekelte különösebben a testnevelés, csak egy nyűgként tekintett rá. Egy készségtárgyban nem lehet mindenkit ugyanazzal a mércével mérni, hiszen lehet, hogy valaki borzasztóan ügyetlen távolugró, de nagyon ügyes labdajátékos. Amikor senki nem biztatja, vagy veszi észre a tehetséget, nem lesz motivált.

Nem tudom, változott-e a helyzet bármit is az elmúlt tíz évben (főleg most, hogy hetente öt testnevelés óra van), de én biztos vagyok benne, hogy ha bármelyik tanár csak egy kicsit is odafigyelt volna rám, nem tekintettem volna mumusként a testmozgásra. Jó lenne, ha a gyerekek egy kis kikapcsolódásként és nem kínszenvedésként gondolnának a tesire, mert a mozgás fontos, főleg akkor, ha az ember 7-8 órát egy helyben ücsörög. Ennek az egésznek a szépségére nekem felnőttként kellett rájönnöm, és már sajnálom, hogy annak idején, önerőből nem álltam neki mozogni.