A Vas- Megyei Egyetem Járási Egyetemi Központja a felsőoktatás átszervezése miatt úgy döntött,ezentúl olyan szakmák oktatását helyezi előtérbe, amelyek segítségével a tanulók könnyedén tudnak majd érvényesülni a „nagybetűs” életben.

Ilyen lesz a bölcsészettudományi tanszék kommunikáció-médiatudomány szakának új szakiránya.  Az egyetemen a 2013-as szemesztertől a PR és az újságírás mellett a rúdtánc fitnesz szakirány is választható lesz. Erről Dr. Gimesi-Merkler Nikolett, egyetemi docenssel beszélgettünk.

Elég furcsa, hogy a bölcsészettudomány keretei között oktatnak efféle tárgyat. Honnan az ötlet?

Ez egy teljesen egyedi kezdeményezés. Úgy gondoltuk, szükség van egy olyan újításra, amely felveszi a versenyt a magyarországi és esetleg külföldi munkaerőpiac elvárásaival. Tudjuk, hogy a Mekdonálc és az egyéb étteremláncok felvevőpiaca sem akkora, hogy minden bölcsésznek jusson hely, úgyhogy kiterjesztettük a látókörünket. A választásunk a rúdtánc fitneszre egy rendkívül hosszú folyamat és átgondolt döntés eredményeként esett. Szóba jöttek az egzotikus táncok, és az erotikus masszázs is, de figyelembe véve a fejlődő iparágakat, ez tűnt a legjobb megoldásnak.

Van a tanszéknek erre megfelelő tanári kara?

Egyelőre nincs, de mivel a megszorítások miatt sok professzort és oktatót, valamint a fénymásoló fiút is el kellett küldeni, az így fennmaradó összegből tudunk finanszírozni egy hozzáértő gárdát.

Úgy tudom végeztek egy előzetes felmérést a helyi középiskolák végzős diákjai között ezzel az új kezdeményezéssel kapcsolatban…

Igen, és meglepetésünkre a diákok nagy lelkesedéssel fogadták. A kedvező tandíj mellett az erre a szakra jelentkezőknek különféle ösztöndíj támogatásokat is tudunk biztosítani. Ennek ékes példája a már megszervezett Olaszországi, Ausztriai és Holland tanulmányi túra, ahol a diákok egy féléves gyakornoki program keretein belül ismerkednek meg a szakma rejtelmeivel.

Mit gondol, ez, és az ehhez hasonló újítások megmenthetik az egyetemet?

Mindenképpen. De nem csak a mi tanszékünk vezet be ilyen újításokat, a természettudományos tanszék például 2014-ben kíván egy okleveles árokásó szakot indítani.

A tanszék további terveiről, és a felvételi eljárás módjáról az egyetem honlapján tájékozódhatnak.

Anyukám mostanában eléggé rákattant a női magazinokra. Na, ne ijedjetek meg, nem a Cosmo-ra, a Joy-ra, meg a többi hasonló „divat” magazinra gondolok, hanem azokra a kis, füzet méretűekre, amikben oldalakon keresztül mesélnek el egy-egy történetet, aminek mindig kötelezően happy end lesz a vége.

Én is megírtam hát a saját „Csók és könny sztorimat”, de egy szavát se tessék komolyan venni.

Nos, nem volt jó…

De ne szaladjunk előre, mert olvasóimnak  VHS-ről egészen más jut eszébe, mint amiről itt szó lesz, mivel bizonyára pont az a korosztály, akik a szalagos kazettát lejátszó készülékek segítségével nézték végig az egész Disney mesefilm sorozatot.

Azonban a mai témámnak köze nincs ilyesmihez, illetve csak annyi, hogy lejátszanak videókazettákat.

Az álamatőr, kézikamerás horrorokról már kifejtettem a véleményemet pár hónappal ezelőtt a Csernobilos borzadály kapcsán, úgyhogy ezt most nem fogom megtenni újra, viszont azt elárulom, hogy ez a műfaj még mindig nem a szívem csücske.

Igaz ez a Sundance Filmfesztiválon bemutatott alkotás az IMDB-n 6-os értékelést kapott, de ezt valószínűleg az alapötlet és nem a megvalósítás vívta ki magának. Ugyanis nagyon dicséretes, hogy az alkotók egy kis színt vittek ebbe az egész „futkozunk kamerával és sikogatunk” dologba, úgy hogy létrehoztak egy amolyan film a filmben részt, hiszen itt nem csak egy horrormovieról van szó, hanem mindjárt hatról.

Bugyuta sláger nélkül nem buli a buli, tudja jól ezt minden valamire való DJ, ezért minden alkalommal be is nyom egyet az aktuális gagyi piacról. Ezekhez általában tartozik valami egyszerű, ám de annál viccesebb tánc is, amit a táncparkett ördögei elő is adnak, ki jobban, ki rosszabbul a velükszületett tehetség és a részegségi faktor mértékétől függően.

Barátnőmmel a legújabb Gangnam style feldolgozások böngészése után vettük végig az elmúlt pár évtized emlékezetes popkultúrális gócpontjait, amelyeket ma is jollyjokerként dobnak be a lemezlovasok egy-egy giccsparti alkalmával.

Ím:

Tudod, nők vagyunk.  Nők, és pletykásak. Ha pedig végre van pár percünk egy kis csevegésre, azt szeretjük stílusosan tenni. És mi az, aminek leginkább stílusa van? Hát persze, hogy egy csésze kávénak, és egy szelet sajttortának egy elit kávézó teraszán.

Miért jó ez nektek? – kérdezi az egyszeri férfiember. Vannak azok a hétköznapoknak nevezett dolgok, amik az agyunkra mennek. Rohanás, munka, suli, idegeskedés. Vagy egyszerűen csak az, hogy az istennek sem találod azt a pulcsit a szekrényben, amit fel akartál venni. Amikor az agyadra mennek az emberek, fáradt vagy és úgy érzed megőrülsz, akkor kell az a húsz-harminc perc, hogy egy kicsit kitisztuljon az agyad, és élvezd az önfeledt fecsegést. Hirtelen előjönnek az eldugott titkok, a „ki kivel kavar” –téma, és a kit miért nem szeretünk dolgok. Nézzük az embereket, szinte mindenkiben találunk valami kivetnivalót; hogyan lehet felvenni egy pink nadrághoz piros pulcsit, vagy miért hord az cicanadrágot, akinek nem áll jól, valamint megszavazzuk a világ egyik legundorítóbb dolgának a feszülős férfi farmer térdnadrágot.

Hisz ekkor jól tudjuk, mindenki hülye, csak mi vagyunk helikopterek.

Nagyon szeretem a gabonapelyhet. Szinte minden reggel tudnám enni azt reggelire, de sajna nincs mindig itthon. A kedvencem a kis csokis sütit formázó darabos, megőrülök érte. Legutóbb is nagyon rákívántam és vettem egy dobozzal. Adtak hozzá ajándékot is…

Aki egy kicsit is ismeri Szombathelyt, tudja, hogyha egy kis nyugalomra, és szép kilátásra vágyik, érdemes felnéznie az emlékműhöz. Innen ugyanis rálátni szinte az egész városra, lehet hallgatni a csiripelő madarakat, a ciripelő tücsköket (napszaktól függően), és a kissé lepusztult környezet, a fűvel borított térkő, a kicsit leépült, hatalmas „szobor” pedig valami misztikusságot is kölcsönöz az egésznek.

„Az emlékművet 1970. április 4.-én, a felszabadulás 25. évfordulóján avatták fel, ezért nevezték Felszabadulási emlékműnek is. Korábban, egészen 1989-ig az építmény Szombathely címerének központi motívuma volt, azonban később az emlékműről lekerült a vörös csillag és a város címere is változott.” (forrás: varosom.hu)

 

Több barátnőm is írt már arról rövidebb-hosszabb bejegyzésben, hogy milyen fajta pasik is fordultak meg az életében. Azt hiszem itt az ideje, hogy én is összeszedjem őket.

A Hősszerelmes

Fura fajta ez, nem is értem, hogy élhet még meg ezen a világon. Bár biztosan van olyan lány, akinek bejönnek a záros határidőn belül küldött „de hiányzol” tartalmú sms-ek, és az ajándék minden találkozáskor, de én nem ezek közé tartozom. A Hősszerelmes egyik fő ismertetőjele még az, hogy akárhányszor elküldheti az ember a fenébe, nem hajlandó tudomást venni a dologról.

A Megsértődős-letiltós

Ő általában az előbb említett fajból fejlődik ki, miután végre ráeszmélt, hogy a nő nem akar vele semmilyen érzelmi vagy szexuális kapcsolatot teremteni. Talán bosszúnak szánja, vagy csak a könnyebb felejtés érdekében, de módszeresen letiltja az adott lányt mindenféle közösségi oldalról, törli a hozzászólásait, esetleg egy egészen új profilt is készít. Soo hardcore!

A Megjátszós

Nagyon tipikus és rendkívül régi, talán kissé már elavult fajta. Azt hiszi magáról, hogyha meglóbál egy BMW-kulcsot a lányok bugyija egyből nedvesedik. De valószínűleg sikeresek a vadászatai, hiszen rendkívül meglepve fogadja az ellenkező női reakciót erre az ismerkedési stílusra.

Ennek a fajtának egy válfaja az, aki semmit nem tud felmutatni, mégis előadja, hogy ő a májer gyerek. Egy ideig vicces, aztán idegesítővé válik.

A Barát Extrákkal

Ő az, akivel az ember érzi, hogy összepasszol, valamiért mégsem lesz ebből soha igazi kapcsolat. Mindent megosztanak egymással, és kikérik egymás tanácsit a másik nem egyik kiválasztott képviselőjével, azonban mindketten a saját útjukat járják. Ha viszont találkoznak, abból fergeteges dolgok sülnek ki. És nincs is jobb, mint két menet között egy pohár sör mellett megbeszélni az épp aktuális pasi vagy nőügyeket…

A Fura Pasi

A Fura Pasi fura… Nincs rá más szó. Látszatra úgy néz ki, mint egy átlagos, normális hímegyed, mégis, ha az ember megismeri vagy próbálja, olyan dolgokat vesz észre, amik az átlagosra nem jellemzőek. Ez a fajta keveset beszél, ha beszél is inkább a munkájáról, hobbijáról vagy valami semleges témáról. Az ember néha kételkedik benne, hogy a Fura Pasi hallja –e egyáltalán, hogy mit mondunk neki, mert olyan, mintha folyton valahol máshol járna. Természetellenesen nyugodt fajta, nehéz felhúzni, azonban némi alkohol hatására képes azért normál férfiúi reakciókat mutatni.

A Sóher

Ez a fajta az egyik legidegesítőbb. Folyton nézi az árakat, és szórakozás helyett azzal van elfoglalva, hogy most van-e éppen szüksége arra a jegeskávéra 500 ft-ért vagy nincs. Általában mindig morog, és szinte elvárja a nőtől, hogy –egyenjogúság lévén – még egy randin is közösen rendezzék a számlákat. Ami nem probléma önmagában, de az már igen, ha a másik félet is meg akarja győzni arról, hogy az adott szórakozóhelyre miért nem éri meg befizetnie magát.

A Tökéletes…

Az pedig nem létezik, hiszen mi nők sem vagyunk tökéletesek. Miért is kéne annak lennünk? A lényeg hogy megtaláljuk azt, akinek a hibáit tudjuk tolerálni, és ő is a miénket…

Nem szeretek egyedül autózni… Főleg, ha hosszabb útra kell mennem. Unatkozom. Nincs kihez szólnom, nincsenek ingerek, csak a megszokott kanyarok, megszokott táblák, megszokott emelkedők, lejtők és kis osztrák falvak. Láttam már őket éjszaka, nappal, hajnalban, esőben és hóban, nem igazán tudnak újat mutatni.

Úgyhogy nem marad más, mint a zene. Le kell szögeznem mindenekelőtt, hogy rendkívül behatárolhatatlan zenei ízlésem van. Mindenféle típusból és fajtából vannak kedvenceim, a raptől elkezdve a manapság nagyon divatos dubstepig.

És ez megmutatkozik a kocsiba összerakott válogatásokon is, csakhogy az nem mindegy, hogy hova, melyik napszakban és milyen gyorsan megyek. Ezektől függ, hogy éppen mit is hallgatok.