Öregszem. Nahát… Eltelt ez a három év, és lassan kezembe kapom a diplomámat. Megint lezárult egy korszak. Őszintén megmondva, maga az iskola a tanulmányok, a kötelező körökön kívül nem nyújtott nagyobb élményt. Túl vagyok egy szakdolgozaton, amit még persze meg kell védenem, de az már a dolog kevésbé mumus része.

Azonban van valami más, amit még ez az egész három év adott nekem. Valami olyat, ami megmutatta, hogy igenis, lehet csapatban dolgozni, és érdemes. Ez a valami, a Berzsenyi Rádió. Egyetemünk kicsiny, de jelenleg annál lelkesebb létszámmal dolgozó rádiója, ami az évek folyamán sajnos a médiatörvény áldozatává vált. Mikor én először mikrofon mögé kerültem, 2010 szeptemberében, még egy működő egyetemi rádió voltunk, három nap sugároztunk, délután fél négytől, este fél hétig adásokat. Többfős stábok állították elő hétről-hétre a fél órás beszélgetős, vagy éppen zenei műsorokat. Mindent nekünk kellett megcsinálnunk, a vendég meghívásán keresztül az adás lebonyolításán át, a zeneválasztásig. Emlékszem az adás előtti gyomoridegre, és arra, hogy milyen nehéz volt néha „levadászni” egy-egy szakértőt az adott heti témánkhoz.  

Aztán szépen lassan megtanultam alkalmazkodni, hogy mit lehet, és mit nem lehet mondani élő adásban, hogyan faggassunk ki szépen egy nem túl bőbeszédű vendéget, és hogyan ne hadarjuk el az összes mondanivalónkat két percben. A rádiózás szépen lassan az életem részévé vált, és már nem mint kötelező gyakorlatként, hanem, mint egyfajta szórakozásként tekintettem az egészre. Végigcsináltam mind a hat félévemet a mikrofon mögött, hol egészség, hol mozis, hol pedig beszélgetős műsor aktív tagjaként.

Tavaly elvették a sugárzási engedélyünket. Nem tudtuk teljesíteni a médiatörvényben leírtakat, így nem működhettünk tovább kis közösségi rádióként. Emlékszem, az utolsó élőnek hitt adásunkat már nem sugározhattuk, de mivel a hivatalos papír még nem érkezett meg, mi minderről semmit nem tudtunk, csak néztünk bambán, mikor ismerősök közölték, hogy hallgattak volna minket délután, de nem tudtak. Egy hét múlva végül meglett a hivatalos ok is, Velics Gabriella tanárnő összehívott minket, és tájékoztatott a továbbiakról.

Azóta a rádió online felületére készítünk adásokat, ezek letölthetőek. Ez is „elég” valamilyen szinten, de közel sem nyújt annyit, mint amikor a stúdióban állva, a kis papírunkat szorongatva hallgattunk az előző adásban berakott zene végét, és kérdezgettük Feritől, hogy még hány másodpercünk is van nagy levegőt venni a beköszönés előtt.

Aztán ki is települtünk. Minden gólyatáborban, és diáknapon szólt a Berzsenyi Rádió az egyetem udvarán, szerveztünk játékokat, és zsűriztünk. A csapat állandó tagjává váltam, ott voltam az összes rendezvényen, az utolsónál, már meg sem kérdezték, hogy volna-e kedvem hozzá, automatikusan a rendszer része lettem. Persze nem mondtam volna nemet a felkérésre. A sok sírva röhögős sztori mellett az ember rengeteg mindent tanul is egy-egy ilyen rendezvényen. Keverő kezelése, spontaneitás, hirtelen bakik orvoslása. Hogy hogyan olvassunk híreket úgy, hogy közben közvetlen melletted épp megbeszélés zajlik, hogy hogyan jelentkezz be, milyen zenei kéréseket adhatsz le, és milyet nem, valamint dübörgő hangfalak mellett hogyan gépelj be egy-egy cikket olyan billentyűzeten, ahol máshol vannak a betűk, mint a sajátodon, vagy hogyan készíts interjút a diáknapos fellépőkkel.

Aztán persze ott van a Csapat. Olyan emberek, akiket nem csupán a munkatársaidnak, hanem a barátaidnak is tekinthetsz, akikkel sértődés nélkül oszthatjátok egymást, akikkel egy összenézésből kitaláljátok mire gondol a másik, akikkel úgy tudtok együtt dolgozni, hogy mindenki a legjobb tudása szerint csinálja a feladatát. Mert ugyanaz a célotok, és mert szeretitek amit csináltok.

Nagyon sokat jelentett nekem ez az egész, és talán ezért sajnálom a leginkább, hogy itt kell hagynom Titeket. Ígérem, azért még visszanézek, és Bella, ha indulsz jövőre a Diákrektor vetélkedőn, én teljes mellszélességgel támogatlak!

Bájbáj, és heló!

„Ezekkel a mai fiatalokkal csak a gond van… Nem tudnak ezek semmit… Nem értik a lényeget. Nem tudják, hogy a kormány csak jót akar nekik. Állandóan csak lázadoznak minden ellen, ahelyett, hogy házasodnának, aztán szaporodnának szépen csendben, és nevelnék Nagy Magyar Szellemiségben a minimum három, de inkább négy vagy öt porontyukat. Neeem, ezek tanulni akarnak, meg jól fizető munkahelyet! Nem tudják mi a jó, majd mi megmutatjuk nekik… Csinálunk nekik jó kis ismerkedős programot a Bergendy együttessel, mer’ ugye Lady Gaga túl drága, ahol persze burkoltan, beléjük neveljük a szellemiséget, és mindjárt nagyobb kedvük lesz a házasodáshoz! Tíz millióból ki is jönne…” - okoskodhatott Drága Kormányunk ismét, mielőtt előállították Soltész Miklóst, az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális és családügyért felelős államtitkárát ezzel a már elsőre teljesen banálisnak tűnő ötlettel

Jelenleg az egyetemistáknak minden kedden, szerdán külön bulit tartanak, hétvégén pedig minden szórakozóhely más italakciókkal és fellépőkkel szórakoztatja a jónépet. A diáknapokról és az egyéb egyetemi rendezvényekről nem is beszélve. Tudnak maguknak a diákok programokat szervezni, nem kell ahhoz állami segítség, hogy összeakaszkodjon két huszonéves és esetleg szerelem szülessen a fellángolásból.

De most gondoljunk csak bele, melyik épeszű egyetemista választana egy egyértelműen unalmas, és idejétmúlt szórakozási formát a jól bevált hangos zenére ugrálós, vagy éppen kocsmában, haverokkal sörözgetős programja helyett? Miért olyanokra kell elszórni a pénzt, ami egyértelműen bukásra van ítélve? Miért akar a kormány már a magánéletünkbe is beleszólni? Miért mindig visszafele megyünk, és nem előre?

Tessék mondani, építőtáborba mikortól lehet jelentkezni?

Április másodikától vette kezdetét hivatalosan a Szombathelyi Egészségmegőrző Program, amely arra hivatott, hogy az embereket rávegye az egészséges életmódra, és felhívja a figyelmet a mindennapi mozgás fontosságára. A városvezetés nem direkt programokkal, hanem gerillakampányszerű intézkedésekkel próbálja meg megismertetni a város lakosságát a sétálás, futás, gyorsgyaloglás szépségeivel.

„A munka utáni, szervezett sportprogramok manapság nem népszerűek, az emberek fáradtak, pihenésre vágynak. Ezért volt fontos, hogy ezeket a mozgásformákat beépítsük a napközbeni teendőik közé. A több lépcsős program első állomása valósult meg azzal, hogy parkoló övezetté nyilvánítottunk a Vasútállomás, az MMIK, és az Ady Tér környékét. Így, ha a városlakók és a látogatók meg kívánják közelíteni ezeket a területeket, vagy fizetnek, vagy távolabb állnak meg, és többet kell gyalogolniuk. Az pedig plusz ösztönzés lehet, hogy a parkolódíj meglehetősen magas a parkolók színvonalához képest” – nyilatkozott Fityisz Viktória, a program szülőanyja.

A gyakorlat azt mutatja a SzEP eddig rendkívül sikeres, hiszen a frissen fizetőövezetté nyilvánított területeken szinte alig van autó, és amelyik meg is áll, csupán néhány percet várakozik.

Nem voltam érintett, Vas megyét elkerülte a katasztrófa, MOST! Viszont arra emlékszem, mikor Kaposvárról hazafele jövet belefutottunk a nagy havazásba, sehol a rendőrök, sehol egy hótoló, autók belefordulva az árokba, és lépésben közlekedtünk hazáig. Persze odafele reggel tízkor még jól bemértek gyorshajtásért Tökömsetuggyafalu határában. Mert az fontos… Az, hogy pár óra múlva nem lehet majd közlekedni, az kit érdekel…

De nem ez volt az egyetlen hóhelyzet errefelé, kis falumból két kivezető úton nem lehetett közlekedni, mert az egyik le volt zárva, a másikon meg nem látszott az út a hótól, nekem pedig, mint itthon ragadt honpolgárnak jobb híján az volt a napi elfoglaltságom, hogy a szél által az udvarra folyton visszaépített méteres hókupacot lapátoltam el. Hótoló sehol, itt is a helyi traktorosok és terepjárósok kapták magukat és húzkodták a bajba jutott autósokat. A vicces, hogy az utcában még hetekig jégen és havon csúszkáltunk. Az osztrákoknál is ugyanígy esett, és lőn, száraz utak… Az osztrákok ismerik a csodát…

A képen a Ják-Szombathely közötti útszakasz látható. (január)

Újabb katasztrófa, újabb a magyar állam által kezelhetetlen szituáció. Megint esett a hó… Nahát! Már napokkal ezelőtt megmondták, de nem. Itt nincs olyan, hogy a Nagy Viktoréltető Nemzeti Ünnepen ne legyen szép az időjárás.

Persze mindenki hibás, csak a kormány nem. Hiszen ők mindent megtettek, még sms-t is küldtek, persze csak a T-seknek és a Vodásoknak, de ez van, aki rossz előfizetőnél van, vessen magára. Fejetlenség… Minden illetékes csak rohangált, mint a mérgezett egér, az emberek kétségbe estek, mind az ott rekedtek, mind az itthon maradtak. Több ismerősömmel együtt aggódtam végig ezt a pár napot, idegesek voltak, nem tudták a szerettük merre jár vagy mit is csinál éppen. Sokan már csütörtökön elindultak, és még mindig nem értek haza. És mi történik eközben? A politikusaink vagy itthon sincsenek vagy lóháton vonulászgatnak, miközben a civilek, a tűzoltók, a mentősök, a katasztrófavédők erejükön felül teljesítve próbálják meg valamennyire orvosolni a fennálló helyzetet. Nyilvánvalóvá vált, hogy kis hazánkban az emberek csak egymásra számíthatnak.

A kormány meg mit csinál? Hazudozik. Minden oké, minden szuper, de azért mentőcsapatok mentésére küld mentőcsapatot, és az osztrák hótolóknak kell besegíteniük. De nem elég, hogy mi, polgárok nem kapunk tájékoztatást, az osztrák segítség sem érkezik időben, mert őket sem világosították fel a helyzet súlyosságáról.

A magyar médiában is teljes káosz, a Hír TV és az Index az egyetlen információforrás az otthon maradtaknak, akik már el sem tudják érni családtagjaikat. Eközben az osztrák rádióban magyar nyelven sugároznak információkat.

Az előzőekben csak azokról volt szó, akik útközben megrekedtek, de eközben azokra is figyelmet kell szentelni, akik áram, ezáltal fűtés nélkül is maradtak.

Helyzetkép az M1-esről (március 15.)

Én azt mondom, Isten mentse az országot egy „valódi” katasztrófától!

Régen írtam már igazán személyes posztot, hát most végre eljött az idő. Összeszedtem az utóbbi évekből azt a tizenöt számomra legtetszetősebb videoklipet, amit bármikor szívesen végignézek. Rangsoroltam is őket, a legkedvesebbel kezdtem…

A diszkóban fontos, hogy a jó megjelenés mellett a tánctudásoddal is lenyűgözd az ellenkező nemet. Összeszedtem néhány manapság rendkívül népszerű mozdulatot, amellyel biztos sikerre viheted a pasizást/csajozást.

Altáji Seggdörgölős

Ez a táncforma leginkább a női nemnél jellemző. Következőképp zajlik: minden ok nélkül neki kell dörgölni a hátsónkat valamely tereptárgyhoz vagy hímnemű, ha az nincs, nőnemű is megteszi, élőlényhez. Megspékelhetjük azzal, ha közben megpróbálunk le-fel mozgást is végezni. Fontos, hogy semmiképp sem ütemre tegyük mindezt.

Teljes Testtel Vonaglós

Ennek a lényege az, hogy próbáljuk meg utánozni a videoklipekben látott mozdulatsort. Álljunk kis terpeszbe, majd kezdjük el mindenféle rendszer nélkül rázni a testrészeinket, közben közelítsünk a guggoló pozícióhoz. Ha önmagában nem megy, vegyünk igénybe segédeszközt, mondjuk a DJ -pultot a kapaszkodáshoz. Ez is leginkább nőknek ajánlott.

Samponreklám

Ez első sorban hosszú hajú lányoknak ajánlott, mivel a fő mozdulatsor abból áll, hogy valamely kezünkkel folyamatosan túrjuk a hajunkat. Közben ajánlott a fej jobbra- balra csapkodása és a kócos tincsek mögüli szexi nézés.

Majomkompozíció

Nők és férfiak körében egyaránt népszerű, általában csoportos elfoglaltság. Rendkívül egyszerű, csupán ugrálni kell mindenféle ütem nélkül, lehetőleg a többiek számára minél zavaróbban. Ajánlott ehhez a lányoknak a sportcipő viselése, magas sarkúban veszélyes lehet. Ha ezt túl egyszerűnek találjuk, közben csapkodjuk a kezeinkkel össze-vissza, vagy ha úgy gondoljuk már profik vagyunk, vegyünk a kezünkbe mindehhez egy korsó sört is. Garantált a siker.

Öklözős

Elsősorban férfiakra jellemző. Álljunk egy helyben, vagy lépjünk mindig fél lépést balra, illetve jobbra, közben rázzuk az előzőleg már ökölbe szorított kezünket. Nem baj, ha néha eltaláljuk az ütemet.

Epilepszia roham

Álljunk be a tömeg közepére, majd kezdjük el rázni minden végtagunkat, lehetőleg más- más irányba és más-más ütemre. A fejünkkel csakugyan kooperálhatunk, csak egy idő után szédülésveszély léphet fel.

Versenytáncos páros

Ha van egy partnered persze párosban is nyomhatjátok, ehhez nincs szükség egyébre, mint beállni a legnagyobb tömeg közepére, majd egymás kezét el sem engedve rángatni a másikat ide-oda. Lehetőleg minél nagyobb táncteret kihasználva. Lehet beletenni forgatást is, de csakis kinyújtott kézzel.

Remélem sikerült segítenem nektek egy kissé kiigazodni a menő diszkótáncosok világában. Ha ezeket megtanuljátok, és hatékonyan alkalmazzátok, akkor biztosan nem fogtok kilógni a tömegből egy-egy buli alkalmával.

I did it for the lulz...

Ezt a kedves kis mondatot kell begépelni háromszor egy chatroulettszerű webkamerás beszélgető programba, és a partneredet azon nyomban kinyírja egy mosolygó pofa. Két unatkozó, egyetemista csaj, miután ellátogatnak egy perverz honlap lerészegedős partijára, úgy dönt kipróbálja ezt az újkeletű urban legendet. És bumm, megtörténik, aminek meg kell, az ismeretlen másik fél meghal, és őket is elkezdi üldözni Smiley.

...eldobod tőle az agyad!

Epikus jelenetnek voltam a minap szemtanúja. Közbeléphettem, vagy segíthettem volna, de egyszerűen annyira kíváncsi voltam a végeredményre, hogy inkább végignéztem a vígjátékba illő képsorozatot.

Tegnap párom úgy búcsúzott el délután, hogy kosármeccsre megy a haverjaival, nemsokára jön. Valamikor éjjel fél kettő környékén ért végül haza, első útja a konyhába vezetett. Kinyitotta a hűtőajtót, nekitámaszkodott, majd pár perc bámulás után kivett két közepes méretű tojást. Még szerencse, hogy a serpenyő, igaz kicsit koszos állapotban, de épp elől volt, így nem volt más tennivalója, csak beleplaccsantani a két tojást a felmelegített használt olajba. Persze a sütő begyújtása nem egy egyszerű feladat, úgyhogy nem is lepődtem meg rajta, hogy hősünk sikeresen megégette az egyik ujját. Nagy visongatás kíséretében ugrott egyet, majd első lendületből levert egy tényért és egy poharat a konyhaasztalról. Gyorsan kent rá egy fél tubus fenisztilt. Ezután nekiállt összeszedni a darabokat, azonban nagy igyekeztében sikerült megvágnia a kezét. Arra is pacsmagolt egy kis fenisztilt. A nagy küzdelemben megszomjazott a szentem, gondolta iszik sört, de meglátta az asztalon hagyott kólát, így az az ötlete támadt, hogy összeönti a kettőt, mert az biztos finom. Ennek az lett a vége, hogy az egész konyha úszott a sörben és a kólában.

Ekkor léptem elő az előszoba rejtekéből, és kérdeztem meg tőle, hogy azt azért tudja-e, hogy mi lett a meccs végeredménye, mire ő diadalittasan közölte, hogy "Persze, az egyikek nyertek egy góllal a másikak ellen!"

Szerintem ő aznap nem kosármeccsen volt...

… avagy hogy csináljunk egy egész jó filmből borzalmas sorozatot

 Most végeztem a Client List című 2010-es film megtekintésével. Kellemes csalódás volt.

Lehet, hogy azért, mert én először az ugyanilyen címen futó 2012-es sorozat első tíz részét láttam. A szappanopera lagymatag hangulata és vontatott cselekménye nem adott túl sok okot a bizakodásra, de ki tudja mi lesz belőle alapon bevállaltam ezt a 86 perces, igaz történeten alapuló alkotást. Nem elemezném külön-külön a sorozatot, és a filmet inkább egy amolyan „összehasonlító elemzés”- féleséget szeretnék összehozni.

Mindkét történet főhősét, a boldog házasságban élő, több gyerekes családanyát, Jennifer Love Hewitt alakítja, hozzátenném nem rosszul. A fő konfliktus ugyanaz, a férj lesérül, nem tud dolgozni, nem tudják fizetni a kölcsönöket, és a gyerekeket is fel kell nevelni valamiből.

A legnagyobb különbség itt adódik, ugyanis míg a film változatban a nő végig egy támogató férj mellett űzi titokban a mocskos ügyleteit, a sorozatban ezt egy kicsit megváltoztatták. Ez esetben a férfi se szó, se beszéd, eltűnik, szegény asszonyka pedig magára marad a gondjaival. Szemét férfi kergette a hős nőt pénzért idegenek karjaiba. Így már sikerült egy kicsit elvenni a sztori élét, és talán még meg is sajnáljuk szegény lányt.

A másik ilyen feltűnő lágyítás a barátnő viselkedése. Míg a filmben a terhesen is kocsmában dolgozó öribari nem ítélkezik, hanem mindenben főhősünk mellett áll, a sorozatban bevetik a sértődött, erkölcsös, „ejnyebejnye rossz kislány vagy” kártyát, amiből aztán nem is lesz semmi, mert a jó barát mindig megbocsát.

Ó, igen, majdnem elfeledkeztem a „legjobb” részről. A nő prostiként keresi a pénzt. A filmben. A sorozatban? Ó, dehogy. Nem olyan komoly az, csupán egy kis kézimunka. Néha. Néhány ügyfélnél.

Igen, ide értünk a másik buktatóhoz. Ügyféllista. Mindkét műnek ez a címe, holott igazából csak a filmnél tartalmaz ez mögöttes jelentést. A sorozatban van egy lista, azoknak az ügyfeleknek a nevével, akik „valami extrát” kérnek. Ennyi.

A filmben ez egy kicsit eltér. Itt az ügyféllista azoknak a férfiaknak a neveit tartalmazza, akik meglátogatták hősnőnket, aki nem szégyelli kiadni a listát a médiának, hatalmas botrányt kavarva ezzel. Na és persze így megússza kevesebb büntetéssel.

Ugyan nem tudom, mit hoznak majd ki a sorozatból, de amit eddig láttam nem győzött meg. Ezzel szemben a filmet ajánlom mindenkinek. Nem köntörfalaz, remekül bemutatja a kétségbeesés által vezérelt hirtelen döntéseket, és azt, hogy a világon bizony senki sem szent. Hogy hogy lesz egy családanyából kokainfüggő prosti, úgy, hogy közben képes vaqy megérteni az indokait. Demonstrálja a pénz, és a média mindenhatóságát, valamint fityiszt mutat a képmutató vallási nézeteknek. Nem akar felmenteni senkit a bűnei alól, és figyelmeztet, hogy senki sem tökéletes, de ennek ellenére megfelelő akaraterővel még a legrosszabb helyzetből is van kiút…

Végül itt van két tréler, először a sorozaté...

... majd a filmé: