...avagy miért nézek inkább családokról szóló humoros sorozatokat, mint egyhelyben vergődő fiatalokat.

Mindjárt bele is vágnék a közepébe, ti pedig kezdhetitek is a kövezést, ugyanis én nem rajongok a generációm által olyan nagyra becsült HIMYM, azaz az Így jártam anyátokkal című sorozatért. Már a Jóbarátok sem volt a kedvencem, bár, amikor végre nálunk is elkezdték adni, engem a legkevésbé sem kötöttek le a New Yorkban élő huszonévesek mindennapi problémái. Később persze újra néztem az egészet, hiszen akarva-akaratlanul is belefut az ember az ismétlésekbe, elnevetgéltem a poénokon, de nem tudtam érte teljes szívvel rajongani. Ugyanúgy, ahogy az építész meséli a kölyköknek hogy ismerkedett meg az anyjukkal- témáért sem. A Jóbarátokkal való hasonlóságokat már több fórumon is kifejtették, bár én a hibát elsősorban nem ebben látom. Hanem abban, hogy nem lehet évekig húzni mindössze öt darab állandó szereplő életét úgy, hogy az végig izgalmas maradjon. Egyszerűen már nincs mit kihozni belőle, az idő megy, és nincs előrelépés. Évadokon keresztül azt látjuk, hogy ki-kivel jött össze/ feküdt össze, ezt hányszor csinálta. Jó, ott van benne a kedves kis szerelmespár, de ők néha inkább az ember agyára mennek, mintsem hogy szimpátiát, neadjisten együttérzést váltsanak ki. Nem tudjuk komolyan venni a szereplők egymás iránt érzett érzéseit, hiszen ne akarja már bemesélni nekem senki, hogy egy ilyen kis baráti közösségben nem lesz meg a vélemény arról a lányról, aki az egyik „haverjával” összejött majd szétment, majd megint összejött, aztán ugyanezt csinálta egy másik állítólagos barátjával is, akiről pedig köztudott hogy egy szoknyapecér. Persze tudom én, hogy nem kell mindent komolyan venni, hiszen itt a humorforrás elsősorban a helyzetkomikumokon és a túlzó karaktereken alapszik, de számomra az egész elment egyfajta groteszk parádézásba, egy olyan világba, amiben rajtuk kívül nem él más. Őszintén megmondva örülök, hogy így nyolc év után végre feleszméltek és rövidre zárják a sztorit…

Viszont van két sorozat , ami bármikor a tévé elé tud szögezni, és akárhányszor képes vagyok végignézni egy-egy részt. Az egyik az Életem értelmei (My wife and kids), a másik pedig a Jim szerint a világ (According to Jim). Mindkettő egy-egy család életét, mindennapjait és az ezzel járó gondokat meséli el. És azzal, hogy nem egy baráti társaságot, hanem egy családot látunk, szinte minden korosztály megtalálja a humorforrást. Az apák átérzik a rájuk nehezedő felelősséget, az anyák a háztartásban felmerülő gondokat, vagy a munka és a család összeegyeztetését, a gyerekek az életkoruknak megfelelő apró-cseprő dolgokat, vagy a tinik a kamaszkorral járó nehézségeket. Sőt sokszor látjuk, ahogy a gyerekek a „szemünk előtt” cseperednek fel az évadok alatt, így sem a szereplők sem a sztori nem laposodik el, és megfigyelhetjük a jellemek fejlődését, kialakulását is. A világ nem csak a „kivel kavarunk épp” –dolgok köré épül, és a karakterek sem válnak unalmassá. A főhősök szerethetők, habár a férfi karakterekben mindig kidomborodik a férfiak szinte összes jellemző hibája, sokszor hatványozottan, mégsem tudunk rájuk haragudni, mert képesek mindent megtenni a családjuk boldogságáért. És ez sokkal férfiasabb, mint 200 csajt megdöngetni… A nők között is feltűnik a karrierista, vagy a szerető családanya, sokszor mindezek egy személyben. Kicsit hisztisek, kicsit hiúk, néha idegesítőek, és nem tökéletesek. Ahogy egy átlagos nő sem. Igazi dilemmákat látunk és olyan helyzetek kisarkított másait, amik akár velünk is megtörténhetnek.  

Hiszen ha jól belegondolunk, a való életben egy hétköznapi családban is mindig történik valami, nem kell generálni a cselekményt. 

....avagy Koczy goes to Munkaügyi Központ - I. rész

Nos, néhány hét ingyenmunka, valamint megannyi elküldött és válasz nélkül maradt állásjelentkezés után, hivatalos munkanélküliségem negyedik hetében úgy döntöttem, meglátogatom az ezzel foglalkozó hivatalos szervet, hátha tud valami megoldást a jelenleg fennálló problémámra.

Gondoltam rá, hogy megmondom nekik, hogy „Jöttem, adjanak munkát, hiszen én azt láttam a Családi Titkokban, meg az Ügyvéd válaszolban, hogy az egész életében hivatásos családanyaként dolgozó nő besétál a Munkaügyi Központba, és másnap már el is helyezkedik, így új életet tud kezdeni!” Vagy azt, hogy „Írassanak már be egy műkörmös tanfolyamra, úgyis szeretek a körmeimmel vacakolni, így legalább még értenék is hozzá.” De elvetettem hamar az ötletet, hátha még a végén komolyan veszik. Hiszen igen, ez vagyok én, egy munkanélküli. Akinek munka kell… Ami azért is furcsa számomra, mert egyetem mellett mindig volt hol megkeresném a havi zsebpénzemet, sőt néha azzal voltak gondjaim, hogy nem tudtam összeegyeztetni a kettőt. Most meg, hogy teljes értékű tagja lehetnék a társadalomnak nincs hova mennem. Nincs itt mit elbagatelizálni, kérem!

Hétfő reggel háromnegyed nyolc után pár perccel léptem át kis városkám Munkaügyi Központjának a küszöbét. Lelkes voltam, de ezt az érzést hamar le is törte a sok elgyötört arcú, nejlonszatyrot szorongató figura, és már első ránézésre több éve munkanélküli, lepattant fickó. Látszott, hogy visszajáró vendégek, már rutinosan tömörültek a kordonhoz, ami csak nyolc órakor nyílik meg az első emeleti fogadóterem ügyintézőihez igyekvők számára. Én nem tömörültem, gondoltam minek. És igazam is volt, mivel fenn úgyis sorszám alapján hívták az embereket. Egyébként meglepően gyorsan, körülbelül tíz perc várakozás után, a 21-es sorszámommal már sorra is kerültem a 100-as jelzésű pultnál. A hölgy, miután elmondtam neki, hogy mit is szeretnék, unott fejjel közölte, hogy adjam oda mindenféle személyazonosító okmányomat, azokat lefénymásolja. Aztán pedig a kezembe nyomott egy nyomtatványt, töltsem ki. Tollat persze nem kaptam, és az asztalokhoz sem volt kitéve, még jó, hogy vittem magammal. Személyes adatok, mindenféle, unalmas dolog az első oldalon, a másodikon viszont már belefutottam érdekes kérdésekbe. Ilyen volt például, az egyik kedvencem:

 „Érzésem szerint nehezíti az elhelyezkedésemet, hogy:”

Lassan ízlelgettem a mondatot, majd elgondolkodtam a lehetséges válaszlehetőségeken:

• Magyarországon élek
• Diplomám van
• Nem vagyok Fideszes
• Nincs munka

Végül úgy gondoltam egy szofisztikáltabb megoldást választok, így csak annyit kanyírottam oda, hogy „Kevés a végzettségemnek megfelelő munkalehetőség”. A másik dolog, amire felfigyeltem, hogy bizony a Központ úgy spórol a papírral, hogy felhasznál olyan kérdőíveket, ami nem igazán friss információkat tartalmaz. Például a Start kártyára vonatkozó kérdések. Január elsejétől nincs is Start kártya…

Kitöltöttem szépen, rendesen mindent. Munkát nem kaptam, viszont időpontot igen. Egyébként komoly ám nagyon ez az időpontos dolog, ha nem mész oda időre, akkor kitiltanak a Hivatalból! Ójaj… Ennek ellenére, nem kérdezték meg, hogy nekem megfelel-e az az időpont, amit ők kiírtak nekem. Nyilván, a munkanélküli nem csinál semmi egyebet, otthon ül egész nap, és nézi Mónikasó ismétlést a Kúlon. Szóval, bármikor ráér.

25.-én 13 órára mehetek vissza, és vinnem kell magammal a legmagasabb iskolai végzettséget igazoló papíromat. Egyébként egész véletlenül derült ki, hogy egy, az enyémmel azonos végzettségű hölgyet is behívtak ugyanahhoz az ügyintézőhöz, ugyanarra az időpontra. Nocsak, kiscsoportos foglalkozás lesz?

Alig várom…

Mi lenne, ha azt mondanám, képzelj egy olyan világot ahol minden csupán fekete és fehér? És most nem a régi fotók vagy filmek látványáról beszélek. Tényleg nincs más, csak ez a két szín! Ugye, hogy szinte lehetetlennek tűnik? A franciák mégis megcsinálták!

Na, gyerünk! – böködtem meg az épp kinyúlva heverésző macskám orrát, miközben videó felvételre állítottam a mobilomat – Csinálj valami aranyosat! Na, kelj már fel, legyél már cuki, mint a többi netes macska! Ugrabugrálj vagy hemperegj, esetleg adj ki valami hülye hangot! Gyerünk mááááár! Tudod, Mindúr, a macskáké az internet. Ott van például Maru, aki dobozokba ugrál, vagy a futópadon esetlenkedő macskák, vagy az ijedten néző lógófülüek. Te meg csak henyélsz egész nap, nem vagy képes semmi spontán jópofát alkotni. Hiába piszkállak, te csak fekszel. Ha meg nem azt csinálod, akkor kajálsz. De abban sincs semmi izgi! Tudod mit, hozok neked ide még egy macskát! Ketten majd biztos sokkal viccesebbek lesztek! – felemelte a fejét és egy nagy ásítás kíséretében a másik oldalára fordult – Kicsi, nézd, a miénk lehet a Jútúb! Sztár lehetsz! Látod Grumpy Cat is milyen sokra vitte, már saját reklámja van! Nem szeretnél te is szállodai szobában lakni, és fizetést szerezni nekem? Akarom mondani fizetést kapni, amiből persze sok-sok finomat veszünk! Nem lenne szuper?! Mindúúúr?! Figyelj már rám légy szíves! Tudod mit? Nem is kell semmi megerőltetőt csinálnod, csak vágj valami hülye pofát! Aztán csinálunk belőled mémet! Te leszel a „not impressed cat” vagy a „bad luck cat” vagy akármi más, és akkor a 9gagen mindenki a te képedhez gyárt majd fehér feliratokat, és jönnek majd a hozzászólások! – nagy szemekkel rám nézett, majd tovább szunyókált – Tudom mi a baj! Nem vagy elég érdekes! Egy sima fekete macska vagy, ugyanolyan, mint a többi sima fekete macska. Még egy fura alakú fehér foltod sincs! Tudod mit, rád teszek valamit, valami vicces kalapot! Vaaagy kis nyakkendőt! Vaaaaagy… - laposakat pislogott közben – Jól van. Értem én – kapcsoltam ki a mobilom felvevő funkcióit - Nem leszel te sosem sztár, nem baj, akkor is az én cicám maradsz. Mindúr? Hova mész?! – A macska egy „Nye” kíséretében leugrott a párnájáról, majd lazán az ajtóhoz sétált , majd egy helyből ugrással a kilincsre kapaszkodva, és a lábaival meglökve magát kinyitotta az ajtót, aztán mintha mi sem történt volna, farkát az égnek meresztve kisétált rajta.

Kutyát kellene inkább tartanom…

Pénzért...

Dél múlt valamivel, én odaléptem a főnökömhöz, és kissé meghunyászkodva feltettem a következő kérdést:

- Fogorvoshoz kell mennem, nem volna probléma, ha ma előbb hazamennék?

- Oda mész, ahova akarsz, te csak gyakornok vagy, nem fizetünk neked ezért egy forintot sem… - mondta, miközben rám sem nézett. Megfordultam, nyeltem egy nagyot, sóhajtottam, majd lassan elindultam kifele az irodából. Ekkor már három hete dolgoztam náluk friss diplomásként, mindenféle hivatalos papír és bejelentés nélkül.

Egy meleg keddi napon védtem a szakdolgozatomat, és államvizsgáztam. Másnap jelenésem volt egy helyi illetőségű rádiónál, állásinterjúra. Rendkívül megörültem, mikor már a bemutatkozás, és a pár szavas ismerkedés után megmutogatták a dolgokat, beültettek hírt írni, és úgy tűnt valóban szükségük van a munkámra. Bár már az elején kissé furcsa volt a főnök megfogalmazása, mikor közölte, hogy gyakoroljak egy ideig, aztán ha úgy alakul fel is vesz. De a kételyeimet eloszlatta, mikor elküldött a NAV-hoz, hogy váltsam ki a papírt, amellyel igazolom, hogy 25 év alatti pályakezdő vagyok, és nincs meg a 180 nap munkaviszonyom. Sőt, azzal kecsegtetett, hogy elsejétől mindenképp szükség van új emberre, így akkor már elkészül a szerződés, persze nem többről, mint 74 ezer forint nettóról havonta.

Nem lehet ennyiből meggazdagodni, de örültem, hogy elhelyezkedhetek, és ráadásul egy szakmámnak megfelelő helyen. Bejártam, figyeltem, dolgoztam, de elég zavaró volt a fejetlenség, ami az irodában uralkodott. Hárman voltunk gyakornokok, nem volt elég gép, és sokszor elég feladat sem. Nincs annál bosszantóbb, mint mikor várod, hogy csinálhass valami produktívat, de egyszerűen nincs rá lehetőség. Arról nem is beszélve, hogy egy idő után kissé zavaró volt, mikor a főnöknek fogalma sem volt róla, hogy én már lediplomáztam, és szinte egyértelmű volt, hogy az önéletrajzomat még csak végig sem olvasta. Ez a fejetlenség és nemtörődömség egyébként az egész „kócerájra” jellemző volt. Soha senki nem tudott semmit, senki nem volt tisztában a dolgokkal, állandóak voltak a találgatások, és ha valami nem úgy működött, ahogy működnie kellett volna, mindig a ranglétra legalján állón csattant az ostor.

Meg kell említenem közben azt hiszem, hogy én a kötelező gyakorlatomat, annak ellenére, hogy újságírás szakirányon tanultam, egy német nagyvállalat leányvállalatánál töltöttem a HR- osztályon. Már diákmunkásként is dolgoztam náluk, azért is volt lehetőségem bekerülni oda a kötelező gyakorlati időmre. A légkör kellemes volt, és ami rendkívül vonzóvá tette az egészet, az az a biztonság, ami innen teljes mértékben hiányzott. A vezetés mindig tudta a dolgát – már amennyire beleláttam- és mindig mindennek megvolt a helye, hiszen ha jött a német ellenőrzés, és valami hibát találtak, nem a gyári munkás kapott a fejére, hanem bizony a főnökség.

Emellett mindig tudtam, hogy fél nyolckor én becsekkolok, és fél négykor ki, ez hivatalos, aláírtam a szerződést, és minden egyéb papírt arról, hogy én bizony most náluk DOLGOZOM. Nagy betűkkel. Mert éreztem azt, hogy odafigyelnek rám, hogy ha kérdésem van, mindig fordulhatok valakihez. Sőt a válaszból nem háromféle embertől kapok más-más verziót. Fontosnak éreztem magam, és a többiek is kollégaként bántak velem, ez ösztönzött arra, hogy minél jobban végezzem a rám bízott feladatokat. Nagyon sajnáltam februárban a gyakorlati idő végét, szívesen dolgoztam volna –és dolgoznék most is ott. De sajna jelenleg nincs szükségük emberre a HR-osztályon.

Szóval egy ilyen élmény után csöppentem bele a tipikus magyar káoszba. Jártam be, kezdetben lelkesen, aztán ahogy kezdtem átlátni az egészet, egyre jobban elment a kedvem. Ez látszott is rajtam, hiszen ígérgetés mindig volt, de ha közvetlenül szerettem volna valamit megtudni a státuszomról és annak változásáról, hirtelen minden illetékesnek dolga lett. Vagy a „majd visszatérünk rá” választ adták. Nem szeretem a bizonytalanságot...

Otthagytam az egészet, és belevetettem magam a munkakeresésbe. Elkeserít, hogy a kölyök koromtól dédelgetett álomból, hogy valaha újságíró lesz belőlem, durva módon felébreszt a magyar valóság. Itt állok most kezemben a diplomámmal, két nyelvvizsgával, évek óta először nyáron fizető állás nélkül. Várom a mesterképzés felvételi eredményét, de ha az nem sikerül, nincs „B” tervem. Itthon nincs. Még szerencse, hogy közel az osztrák határ…

Négy orosz bűnöző utazik egy fekete BMW-ben…

Akár egy vicc kezdete is lehetne, azonban ez nem az, hanem egy 2003-as film sztorijának az alappillére. Méghozzá egy kimondottan jó filmé.

Figyelem, figyelem, kedvenc beautybloggerem most jól megmondja! A szépségápolásért felelős netes napló írónője, Negiluy, most egy tőle szokatlan témaválasztáshoz kérte kölcsön a blogfelületemet. Íme a nagy ötlet; vonjuk össze a cigi-pia-szex témakört úgy "boltilag".

A katt után bővebben!

Falun a KRESZ máshogy működik, mint máshol. Falun az utcák kellően szűkek és kellően lyukasak, az emberek pedig kellőképp ismerik egymást ahhoz, hogy felülírjanak néhány, számukra haszontalannak tartott szabályozást.

Jobbkéz-szabály falun nem igazán létezik. Itt úgy működik ez, mint a Teszkó parkolóban. Mindig az egyenesen haladónak van elsőbbsége. Ha pedig te, mint felvágós, tanult lakos esetleg megadnád a másiknak megjáró elsőbbséget, akkor a másik fél csak néz rád bambán, és nem érti, hogy mire fel van ez a közös várakozás. Ezután integet, majd miután nyugtázta magában, hogy te bolond vagy, kikanyarodik.

A buszról leszálló emberek több szempontból is veszélyesek. Többször megesik, hogy nem néznek körül, mielőtt kilépnének a busz elől/mögül, mert lehet, hogy azalatt a két másodperc alatt, amíg ő vizsgálódik, elhajt a mozgókenyeres, és akkor még egy utcát kell sétálnia, ha kiflit akar venni. Egyébként pedig, hiába van járda, a buszról hazafele tartó tömeg, elfoglalja az utat, és csak manőverezéssel lehet kikerülni, mivel ők is ugyanúgy szlalomoznak a lyukak között, ahogy az autós.

Falun mindenki ismer mindenkit, és tudja, hogy kinek milyen autója van. Tudja, hogy ha Pityu, a tetovált maffiózó jön szembe a kétháznyi fekete Merdzsóval, akkor jobb, ha félreáll, mert ha esetleg Pityu fekete Merdzsóján akár egy kis kőfelverődés is lesz, akkor annak csúnyán megissza az árát az öntudatos delikvens.

Mindig figyelmesen kell végighaladni a falu azon részén, ahol kerti tavacskára van, járdára viszont nincs pénz, mivel a szülők a kisbiciklivel kacskázó gyerekeket pont a napnak abban a szakaszában kísérgetik az út szélén, amikor már kellőképp sötét van ahhoz, hogy ne legyen feltűnő egy sötét ruhás, bóklászó alak.

A részeg, lámpa nélkül közlekedő biciklisnek MINDEN ESETBEN elsőbbsége van. Mert ha véletlenül nem állsz meg, és nem hagysz neki egy kamionnak is elegendő helyet a közlekedéshez, még képes lesz, és nekiesik a kormányvédő nélküli biciklivel az autónak, végigkaristolva több elemet. És amikor megkérdezed tőle, hogy ezt hogy gondolta, közli veled, hogy elütötted…

Remélem sikerült némi hasznos információval szolgálni. Balesetmentes közlekedést!

…és 84 ponttal a 10. helyen végeztünk az elmúlt évek egyik legegyhangúbb Eurovíziós Dalfesztiválján. A tavalyi döntő után úgy gondoltam ez az egész verseny lassan át fog fordulni abba a nyílt bohóckodásba, ami a felszín alatt mindig is volt, de sajnos tévednem  kellett.

2013-ban az érzelmes cukifiúk és az ugribugri szőkenők vitték a prímet, ugyanolyan semmilyen popdalokat lenyomva egymás után, hol kissé szentimentálisabb, hol pedig erőltetetten jópofa stílusban. Ha a dalok meghallgatása után emlékeztetőként visszajátszott 20 másodperces blokkokat egymás után tennénk, az így kapott produktum akár egy egész számnak is elmenne. Idén nagyon menő volt saját nyelven dalolászni, így Alexünk sem lógott ki a tömegből. Egyébként meg simán elment a filozófus hipszterfiú produkciója. Így laikus nézőként semmivel nem tűnt rosszabbnak, mint bármelyik másik mikrofonba nyáladzós szépen fésült küldött.

Egyébként szerintem ennek az egész Európát megmozgató giccshalmaznak már rég nem az a lényege, hogy ki kapja a legtöbb pontot, hanem az, hogy melyik ország tud olyan produkciót nyújtani, amire emlékeznek még évek múlva is. Például ott voltak tavaly az orosz nagyik, vagy 2010-ben a mémmé, és több órásra loopolt youtube-sztárrá váló Sax Guy, aki egy langyi pop dalt dobott fel dinamikus csípőmozgásával.

Az idei felhozatalból az iszonyatos hangterjedelmű dubstep alapokra operaéneklő román Cesar mutatott olyat, amitől majdnem lefordultam a fotelből, de az ittas görögök is megcsinálták a hangulatot, a finnek pedig bedobták a már több éve is cikinek számító „nő nővel csókolózik”- kártyát. A dánok meg nyertek egy mezítlábas szőke csajjal. Ezeken kívül semmi olyan nem történt, aminek vicces átirataival, figuráival, és megfotosppolt képeivel tele lesz holnapra az internet.

Hiányzott az az észt méhészmetál… Nagyon hiányzott…

Manapság dúl a zombiláz, és a készítők már próbálják mindenféle oldalról megközelíteni a témát. Érdekes zombifilmekben azonban az elmúlt években sem volt hiány, csak akkor még nem voltak ennyire a középpontban az élőhalottak, így nem is kaptak különösebb visszhangot ezek az egyébként nagyon jó alkotások. Összeszedtem most nektek öt kevésbé ismert zombifilmet, amit szerintem mindenképp érdemes megnéznetek, ha rajongói vagytok a járkáló, rothadó hulláknak!