Jogosan érzem néha úgy, mintha egy sitcomban élnék. Egy olyan kis minisorozatban, ami rövid részekből áll, néha kicsit humorosabb, néha kevésbé, viszonylag kevés szereplő van jelen benne, és minden nap egy-egy külön rész, mégis kapcsolódik az előzőhöz.

Az én sitcom-omban, én narrálok, és próbálok mindig a képzeletbeli kamerának játszani. Hiszen minden arckifejezésnek, mozdulatnak jelentősége van. A résztvevők és a sztárvendégek jönnek és mennek, vagy fel-fel bukkannak néha, mikor az ember a legkevésbé sem várná.

Kell a dráma, és a kellő komolyság, de ezek mellett nem árt a kikapcsolódás, és persze a barátok, akiknek a sors írta bele a karakterét az én mesémbe, és csak ő tudja mi lesz velük a következő részekben.

A csavar a dologban, hogy sajnos szövegkönyvet még én sem kaptam, így az egész az inprovizációmra van hagyva (néhány kivételtől eltekintve). Minden estre megpróbálok mindig a legjobban játszani, és azt nyújtani, amit elvárnak, még a végén leveszik a sorozatot a műsorról.

Csak azt sajnálom, hogy nem nyomtak le előtte egy pilot epizodot, hogy eldöntsem egyáltalán van-e értelme csinálni…

„Minek neked ez? A budin is szeretnél Angry birds-özni?”

Engem is beszippantott a technikai fejlődés egyre gyorsabban söprő hurrikánja. Vettem egy okos telefont.

Eddig komolyan nem értettem, mikor a barátaim egy-egy buli kellős közepén, a boksz mélyére bújva nyomkodták a telefont. Most már értem. Veszel egy ilyen kütyüt, és megnyílik előtted a világ. Szó szerint.

Könnyedén zsebre tudod tenni a gmail-edet, a facebook fiókodat, egy Európa-térképet, egy mini HD-kamerát, és még istentudja mit, amiről nem is tudod hogy nálad van. Lenyűgöző…

Őszintén megmondva, már régóta tervezgettem a vásárlást, de valahogy mindig elmaradt. Aztán egy görbe este hozadékaként másnap be kellett térnem a helyi mobilszolgáltatóhoz, és ha már ott vagyok, rákérdeztem a több hónapja kinézett modell hitellehetőségeire. Kiderült, hogy az én előfizetésemmel kaphatok nulla százalékra „gépet”, így négyezret kellett otthagynom nekik, a maradékot (havonta négyezret egy évig) meg apránként kiperkálom. Igaz, két év hűséget kellett fogadnom, de a közeljövőben nem igazán terveztem szolgáltató váltást.

Az első pár napban pont úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki végre megkapta a régóta áhított játékát. Egy percre nem bírtam letenni, tudnom kellett, hogy mit tud, mire képes, és kiélveztem, hogy akár egy random padon is elérhető vagyok a távoli barátok számára, anélkül, hogy bármi nagy és viszonylag nehéz dolgot hordoznék magammal.

A tapizás mindig is nehézséget okozott (szerintem nem a telefonod az, amit elsősorban simogatnod kell), ezért választottam olyan modellt, ami el van látva billentyűzettel is. Pertsze bizonyos funkciók így is a simizős módszert várják el (mint a hívás fogadás), de ez még elviselhető.

El kell még mondanom, hogy márka hű maradtam. Négyévente egyszer veszek telefont, az előző is kihúzta (és talán még mindig húzná), ez is ki fogja. Remélem…

 Apja lánya

Bár kissé fura, hogy másfél naponta tölteni kell, és egy-egy gombnyomásra képes bármit összeszinkronizálni bármivel. Már azon sem lepődnék meg, ha képes lenne kapcsolódni a mikróhoz vagy a hűtőhöz, és analizálni a benne lévő dolgokat.

Kinevethettek, hogy csak most csodálkozom rá ezekre a dolgokra, hiszen ez az okos telefon mizéria már több éves, de engem eddig kb. annyira érdekeltek a telefonok, mint a botsáskák szaporodási szokásai.

Egy szónak is száz a vége, még mindig nem tudom, mi az a kvantumelmélet vagy a római császárokat sorban, de most már meg tudom nézni, bárhol, és bármikor, mert van egy ilyen marha okos telefonom. Ahogy egy kedves barátnőm szokta mondani: akinek nincsen esze, legyen notesze.

Vagy mobilja…

Emlékszem pár hónapja úgy döntöttem ennyi, és nem több, meguntam a frizurámat, végleg. Kell valami más… Akkor aközött vaciláltam, hogy választok valami barna árnyalatot, és hajszínt váltok, vagy pedig levágatom.

Mivel azonban annyira magaménak éreztem a már régóta viselt szőkeségemet, hogy képtelen voltam változtatni, a nyírás mellett döntöttem. Így lett a hosszú, hullámos (néha göndör) hajamból egy tépett, rövid frufru-s, vagányabb fazon.

Elég megosztó volt, valakinek tetszett valaki pedig utálta, én tökéletesen meg vagyok elégedve vele, még ha kb háromszor több is vele a macera, mint eddig. És aki azt mondja a rövid haj nem eléggé variálható, az nagyot téved! Némi zselé, hajlakk, és kreativitás ugyan kell hozzá, de igazán jópofa dolgokat lehet kihozni belőle.

No, most ismét megérintett a változás szele, talán a napsütés teszi, talán a tavasz, rászántam magam egy színcserére. Ehhez a fazonhoz jól állna valami extrémebb szín, vagányabb lenne egy világosabb szőke árnyalat.

Bevetettem magam egy drogériába, ahol nagyjából fél óra tüzetes átvizsgálás után kiválasztottam magamnak egy árban és színben is megfelelő terméket.

„Extra világos jégszőke” áll a dobozon, na meg az, hogy „természetes hajfesték”. Na jó, itt egy picit megálltam. Hogy lehetne valami olyan dolog természetes, ami az eredetit (ami a természetes) változtatja meg másfélére (valami természetellenesre)? De a néni a dobozon olyan meggyőzően mosolygott, hogy végül emellett tettem le a voksom.

Megjegyzés útközben:

Ja, igen, mielőtt megjegyeznétek, hogy miért nem mentem fodrászhoz, elárulom, hogy azért, mert mindig is az ilyen „Csináld magad!” dolgok híve voltam, igaz párszor sikerült érdekes árnyalatokat varázsolnom a fejemre, de évek alatt azért jobban bele jön az ember, mint kiskutya az ugatásba.

Itthon kibontva nem ért nagy meglepetés, ugyanolyan ez is, mint a többi krémhajfesték; egy tubus és egy doboz, ezeket össze kell keverni, és már vihető is fel a hajra. Ami először feltűnt, hogy a krém sokkal krémesebb, és kevésbé folyós állagú, mint az előzőnél, nehezebb összekeverni, és sűrűbb keveréket alkot. Szerintem kevésbé büdös, öcsém szerint csak máshogy büdös. Felvinni egyszerű, nem maszatolódik, nem csöpög, és ami fura volt számomra, hogy rózsaszínre szárad.

Fél órás hatóidejű ez is, utána jöhet a lemosás. Ez a hajfestés legnehezebb része, sokáig eltart, míg mindenhonnan sikerült rendesen kiszedni a festéket. Ehhez a festékhez is tartozik egy adag utóápoló balzsam, bár ez nem lett a kedvencem a kissé erős citromos, WC-illatosítóra emlékeztető szaga miatt. 

A kész hajszín egyenletes lett, és tökéletesen sikerült átfognia az előző –extra világos hamvasszőke- festék által keletkezett egyeletlenül elosztott szürke csíkokat. A lenőtt rész ugyanolyan színű lett, mint a többi árnyalat, külön öröm, hogy alsó rétegeket is sikerült szépen befognia. Ez az előzőeknek nem sikerült.  

Én meg vagyok elégedve teljesen, az meg, hogy a rajta írt sárgulásgátlás mennyire igaz, az még a jövő zenéje. Mindenesetre, most I love it. 

Észre sem vesszük milyen gyorsan. Ami az egyik pillanatban édes-bús valóság; egy tejfölízű bágyadt reggel, egy áttequilázott éjszaka, egy lógós, napsütötte délután, az szinte egyik pillanatról a másikra veszik el a múlt ködös szivárványszínű felhőjében.

Emberek jönnek-mennek, és mindezt olyan gyorsan teszik, hogy felfogni is alig bírod. Új kapcsolatok szövődnek, régiek mennek tönkre, aki nemrég még az életed egy fontos eleme volt, most már épp, hogy köszön neked az utcán. Pedig nem is volt olyan régen, mikor alig vártátok a találkozókat, a pillanatokat, hogy együtt legyetek.

Az idő sok sebet begyógyít, de mindig csinál újakat, és megold mindent, de van, mikor nem úgy, ahogy te azt szeretnéd.

De akiknek melletted kell lenniük, azok úgyis visszatalálnak, még ha voltak rosszabb pillanataitok is, és te egyszerűen elfelejted mindazt, ami „régen” történt, mert az már elmúlt. Annyi mindent egyébként is nehéz észben tartani, ezért mindig csak a jóra érdemes emlékezni. Így, ha egy szám felidéz benned valamit, nem sírni, hanem nevetni fogsz. A nevetés megkönnyíti az életet, és megszépíti a dolgokat.

„- Már lassan egy éve… Öregszünk…

- Mi?! Soha!”

Ez a két fogalom már így egymás mellé leírva is elég fura a szememnek. Hát még, ha tényleg van egy nem is olyan vékony szál, ami összeköti őket.

De mielőtt bármibe belekezdenék, nézzük meg röviden, mi történt Csernobilban.

1986. április 26.-án felrobbant az ukrajnai Csernobil és Pripjaty városokhoz közeli atomerőmű négyes reaktora. A baleset hajnali fél kettő környékén következett be a túlterhelés miatt, azonban a körülmények máig nem tisztázottak.

Az oltást nem sokkal a robbanás után megkezdték, azonban senkit nem tájékoztattak a helyzet súlyosságáról, nem volt megfelelő védőfelszerelés, nem tudták mennyire veszélyes a radioaktív füst és szennyeződés.

Több, mint 24 órával a tragédia után kezdték csak meg a közeli város – ahol az atomreaktor dolgozói és azok családtagjai éltek- kiürítését. Az embereknek mindössze pár órájuk volt arra, hogy személyes tárgyaikat összepakolják, és felkészüljenek a költözésre. Az embereket Kijevben szállásolták el, három hónap múlva megengedték nekik, hogy visszatérjenek a holmijaikért, de a város nagy részét addigra már teljesen kifosztották.

 A sérült reaktor köré egy szarkofágot emeltek, azonban sokan már az építkezés közben, vagy nem sokkal utána a sugárzás mértéke miatt meghaltak.

Azonban az eset ennél sokkal több halálos áldozatot követelt, ugyanis a sugárzás hatásai évek vagy évtizedek múltán jöttek csak elő az embereknél különféle rákos megbetegedések formájában.

Ez a történet, viszont jelen esetben talán nem is ez az érdekes, hanem maga a helyszín. Pripjaty, a több mint huszonöt éve érintetlen, mindenféle környezeti hatásnak és a sugárzás maradványainak kitett szellemváros.

Ez a szocialista ékkőnek tekintett, gyorsan fejlődő, kb 47000 lakosú városka órák leforgása alatt vált a világ egyik legmisztikusabb és legérdekesebb kísértetvárosává. Ott hagyott személyes tárgyak, málló épületek, rohadó vasépítmények, és persze az a bizonyos vidámpark, amiről oly sok helyen lehet képeket találni.

Nem csoda hát, hogy ez megihlette mind a filmkészítőket, mind pedig a számítógépes játékok gyártóit.

Talán nincs is olyan fiatal, aki nem hallott volna az ukrán fejlesztők által gyártott STALKER játékokról, amelyben a csernobili atomkatasztrófa után keletkezett állapotok szolgálnak játéktérül.

Azt viszont kevesen tudják, hogy ennek a „stalker-mizériának” az előfutára egy orosz testvérpár, Arkagyij és Borisz Sztrugackij, akik 1980-ban megjelent posztapokaliptikus korszakban játszódó filozófikus regényükben, a Sztalker, piknik az árokpartonban – és az ugyanilyen címmel ellátott filmben- szinte előre megjósolják a tragédiát, és a” Sztalker” valamint a „Zóna” mint fogalom is itt kap először értelmet.

No, de eme kis kalandozásunk után térjünk vissza a játékhoz, amelynek Call of Pripyat alcímű részében szinte teljesen rekonstruálják a várost, hogy főhőseinkkel még élethűbb helyszínen üldözhessük az atomkatasztrófa által létrehozott mutánsokat.

A Csernobilban történt szerencsétlenséget rengeteg dokumentumfilm, visszaemlékezés, és weboldal dolgozza fel, mind más-más módon. Vannak köztük izgalmasak, és kevésbé izgalmasak, viszont olyan, mint az egyik legújabb, 2012-es alkotás egy sincs. Hála Istennek…

Áldokumentum… Horror… Hollywood-i készítőktől… CSERNOBILBAN!

Jó, jó, próbáljunk kicsit megértőek lenni, hiszen ebben a manapság nagyon menő műfajban már sok lehetséges helyszínt kilőttek; boszorkány lakta erdőt (The blair witch project), diliházat (Grave encounters), csövesek lakta alagutat (The tunnel), zombiktól hemzsegő várost/házat (The diary of the dead, REC1-2), szellemjárta házat (Paranormal Activity), stb…

Tehát valami egyedi ötlet kellett, mi más is juthatna eszébe az egyszerű hollywoodi forgatókönyvírónak, mint egy szellemváros. Beírta hát nagy ügyesen a gúgliba a keresőszót, ami mindjárt ki is dobta Pripjaty nevét. Meg is örült neki nagyon, hiszen ez még nem is Amerikában van, ez duplán jó, mert ők úgyis valami idegen életformának nézik Európa keleti részét. Beleszórunk néhány tinit kamerával, egy orosz akcentussal beszélő katonai ruhás fickót, valami fura arrafelé „őshonos” régi autót, sikítozást, néhány szellemet, és már kész is bombasiker.

Én legalábbis valahogy így képzelem ezt a dolgot, mert épelméjű embernek szerintem még csak meg sem fordulna a fejében, hogy egy ilyen helyszínen tinihorrort forgasson.

Persze, tudom, hogy ez csak egy kitalált történet, nincs semmi köze a tragédiához, de akkor is! Itt emberek haltak meg! Ez a kor egyik szégyenfoltja, ne csináljunk már viccet belőle!

Mi lesz a következő? Egy amatőr forgatócsapat beköltözik Birkenauba, és azt nézhetjük, hogyan üldözik őket a halálra kínzott áldozatok szellemei?

Hollywood, légy szíves kapcsold le magad!

Köszönöm…

Rossz voltam, igen, megint nagyon rossz…

De egyszerűen nem tudok ellenállni. Nem is lehet, hogy is várhatná el ezt tőlem bárki. Tudom, hogy hiba, és a belső hang végig ott zakatol a fülemben, hogy „Ne tedd!”, én mégis újra meg újra bűnbe esem.

Ítélj el érte, ítélj el nyugodtan, de ha csak egy kicsit is megpróbálnál megérteni, talán már nem én lennék a legfurcsább a szemedben.

Nem értesz tudom, én sem értem magamat. Mindig kell egy újabb és újabb, látnom kell őket, éreznem az illatukat, tapintani őket. És amint megszerzem, kipróbálom, és minden nap látom, már elveszti a varázsát; már nem tudok rá úgy nézni, mint azelőtt, úgyhogy ha szembe jön velem egy másik, egy szebb, egy jobb, ismét utána fordulok, ácsingózok, végül ráveszem magam, hogy megszerezzem.

A bujaságom folyton felülkerekedik az eszemen. Nem tehetek róla, nő vagyok…

Igen, ésszerűnek hangzik, hogy ezért nincs soha pénzem, de egy új cipő és egy hozzá illő táska mindig jól jön…

„Kiskősi Henrietta, 18 éves egyembögyörői tanuló, szeret röplabdázni és a barátaival bulizni”  – olvasom a helyi napilap hátulján a Garfield vicc alatt egy kis keretben. Fölötte egy kép, amiről nem tudom megállapítani, honnan is kell igazán nézni, nem látszik túl sok rajta, nagyrészt csak két nagy szem, egy orr, és két cici meg valami színes hajtincsek.

A Nap Szépe rovat…

Kell ez nekünk gyerekek, minden nap legyen hova lecsöpögtetni a tojás mellé evett uborkáról az ecetet. Már vagy a harmadik sorozat megy le belőle, valamikor ősszel kezdődik és valamikor nyár elején ér véget, addig megmutathatja magát minden, magát szépnek tartó lány, majd a közönség szavaz.  Minden hónap végén kiválasztják a legszebbet, majd az így kinyert „lényegből” döntik el, hogy ki is lesz a szépségkirálynő.

LÁJKVERSENY RULZ!

Szépek a lányok, már aki szép, aki meg nem az, az annak hiszi magát vagy a barátja látja annak. Előfordul itt a kertvárosi anyukától kezdve a cumigyár hármas szalagjának legszebbjén, a helyei kiskocsma faros pultos lányán keresztül az unatkozó munkanélküliig mindenki.

Megy a pózolás ezerrel…

 Hiszen az kell, meg a photoshop, esetleg egy rakás smink. Cicit ki, hasat be, itt a lét a tét vagy most leszek híres tizenöt másodpercre vagy soha! Egy jópofa szöveg, mit is szeretek? Áh, buli, shopping, a kiskutyám, a buli, ja az már volt, írom, hogy fitnessz, az most menő. Ezzel nyerem meg a versenyt, és én fogok majd nemsokára pózolni a Pléhboj címlapján, aztán meg majd vezethetek műsort a Hajnali pirítósban valami kéjencfejű, kérdezni nem tudó riporterrel.

Mert igen, dolgozni…

… azt nem akarok! Mert ugye manapság kis hazánk dolgozó lakosságának a fele így is szépségkirálynő, önjelölt divattervező, kiscsillag, megasztár vagy haknitündér. Eggyel több vagy kevesebb, nem mindegy? A lényeg, hogy semmit ne kelljen csinálni, jöjjön a lovetta, és találjanak meg a gazdag pasik. Én meg mosolygok szépen, és azt mondom, hogy glammodell vagyok...

Biztosan…

…nagy szükség van erre, mert valószínűleg nem volna olyan kis hír arra a helyre, ami ennyire jövedelmező lenne az újságnak.

Végül meg kell jegyeznem…

… hogy nem mindenki ilyen, aki jelentkezik ebbe a versenybe, és egyébként is én csak irigy vagyok rátok.

Fura dolog egymás után nézni ugyanazt a filmet két különböző szemszögből. Olyan, mintha egy bizonyos történetet két személy mesélne el neked, mindkettőben lesznek csúsztatások, apróbb hazugságok, ferdítések, de a végkifejlet nagyjából ugyanaz. A hallgatóság lelkesen bólogat mindkettőre, habár tudja, hogy a valóság a kettő ötvözete.

Biztos vagyok benne, hogy attól is függ, hogy melyik verziót tartotta jobbnak, hogy melyiket látta először. Én a svédek művét néztem meg először, és csak aztán az amerikai verziót.

Habár ugyanaz a történet, ugyanazok a főszereplők, mégis ég és föld a kettő…

Először is a hangulat. Míg a svédeknél minden egyes pillanatban érezni lehetett valami nyomasztó feszültséget, a ki nem mondott titkok súlyát, a pillantásokat, amik többet elárultak, mintha valaki egy kismonológban kifejtette volna a szereplők gondolatait.

Az amerikai Fincher-verzióban ez elveszett. Néhol hatásvadásznak éreztem az effekteket, erős hang és képhatások, amint rájöttek valamire, azt hangosan tudatták a nézővel, nehogy véletlenül gondolkodni kelljen. (Nyilván ez az amerikaiasság miatt van, nem akarták fárasztani a langyi popcornfilmeken edzett közönséget.)

Aztán itt vannak a főszereplőink. A férfi főszereplő az amerikainál nyerőbb volt. De lehet, hogy csak azért, mert Daniel Craig neve már elég ahhoz, hogy eladjon egy egész filmet. Csak rá kell nézni, és az ember nem is nézi a színészi játékot…

De a hülyeséget félretéve, nem hiába a nemzetközi hírneve, tökéletesen játssza a meggyötört, de a végsőkig küzdő oknyomozó újságíró szerepét. Az ember átérzi, hogy mennyire szívügye lesz ez a régi – de el nem feledett – állítólagos gyilkosság. Látszik rajta, ha tényleg bánatos valamiért vagy elgondolkodik valamin, nem csak úgy tesz, közben meg azon agyal, hogy mi lesz vacsorára, és ezt akaratlanul egy-egy rezdülésben ki is mutatja.

A bajom a női főszereplővel volt. Nem is, csak az amerikaival. Ki ez?! Mi ez?! Ez a nő nem normális?! És végig ezt sulykolják a film minden egyes erőszakosabb jelenetében, hogy a főhősnőnk bizony egy pszichopata embergyűlölő. Nem lehet vele együtt érezni, megérteni a miértjeit, az indokait, csak csodálkozni. Rooney Mara egyszerűen kifejezéstelen, narkós,  cinikus és abszolúte nőietlen karakter játszik, és az ember valamiért nem feltétlenül tudja sajnálni a történtek miatt. Na és persze azon agyal, hogy hogy az istenbe tetszett meg egy ilyen nő egy ilyen férfikarakternek? És az ilyen kérdések pedig elvonják a figyelmet a történetről. Ez nem jó. Akárhonnan nézzük is.

A svéd hölgy – Noomi Repace – egy teljesen más arcot adott a hackerlánynak. Rá odafigyelünk, és becsüljük azért, amit tett. Hogy ez a törékeny lány milyen bátran képes volt elbánni a megerőszakolójával, hogy képes volt talpra állni mindezek után, és találni valami értelmet az életének. Látjuk az arcán, a nézésén, a vonásain, hogy a fekete smink mögött ő egy érzelmes nő, akit csak az élet tett olyanná, amilyen. Tudjuk, ha lesz rá lehetőség, változtatni fog…

Végül –lehet, hogy fura lesz, hogy ezt teszem a végére – itt van a sztori is. Nem szívesen használom az amerikai változatra a remake szót, de néhol erősen feldolgozás szaga volt. Ugyanazok a jelenetek más szögből véve, ugyanazok a párbeszédek átfogalmazva. Akkor lepődtem meg, mikor szinte teljesen lemásolt jelenetet kaptam, csak más helyen, mint a svéd verzióban. Ilyenkor kicsit az az érzésem támadt, mintha a rendezőnek elfogyott volna az ötlete, és gondolta, így kevésbé lesz feltűnő a lopás.

Teljesen nem lehetett ugyanaz a film, persze, ezt értem, ezért nem is zavarnak a történetbeli változások, és ugye azt is tudni kell, hogy ez egy könyvadaptáció, így ki tudja melyik van közelebb a valósághoz. (Oké, az tudja, aki olvasta a könyvet, valóban, én nem.)

Sokat vaciláltam egy ideig, hogy összességében véve, akkor melyik is a jobb vagy döntetlen, de aztán a végkifejlet megadta a választ számomra. Az amerikai a már említett „szájbarágáson” csúszott el, mindent pontosan elmond, mi történt, ki ment, hova ment, miért, miközben svéd társában csak homályos utalást, és néhány felvételt kapunk arról, hogy mi is lett Lizbeth sorsa a továbbiakban.

Én mindenképp ajánlanám megnézésre mindkét változatot, az aki jobban szereti a művészfilm stílust, az mindenképp a svéd verziót válassza, aki pedig látványt akar, az az amerikai elé üljön le.

Vagy, ha nagyon sok ideje van –köhömm- akkor mindkettőt ajánlott.

Csak kóvályogsz... Nem találod a helyed, álmosakat passogsz, és nem is igazán fogtad fel, hogy, hogy az istenben jutottál el otthonról az egyetemre. De a lényeg, hogy itt vagy. Emberek vannak körülötted, magyaráznak össze-vissza, de mintha minden egyes szó egy masszává összeolvadva jutna el az agyadig. Csak bólogatsz, és „aha"-zol, miközben azt sem tudod miről is van éppen szó.

Előveszed a pénztárcádat, és kotorászni kezdesz benne. Számolsz... Neeee, hiányzik pár forint! Nem akarod felváltatni a nagy pénzt, húzkodod a szádat, aztán valaki a kezedbe nyom egy sárga fémpénzt, te pedig szinte örömkönnyekben törsz ki.

Veszel egy repülőrajtot, majd elindulsz a büfé felé összekotort kis vagyonkáddal. Érzed a csábító illatokat, szinte visznek magukkal. Beállsz a sorba, idegesen toporogsz. Végül a fehér ruhás néni kedvesen rád mosolyog, te pedig végre kérhetsz...

Hallod a gép zúgását, már előre letetted a pénzt a tálcára, és melegség tölti el a szívedet, mikor megkérdezi a néni, hogy meleg vagy hideg tejjel kéred. Istenem, micsoda figyelmesség!

Kiteszik a pultra, megmarkolod a meleg műanyagpoharat, beleinnál, de még nem lehet! Fejvesztve lavírozol az aulában a céltalanul csámborgó egyetemisták között, vigyázva, nehogy egy csepp is kifolyjon az isteni nedűből. Fel a lépcsőn, óvatosan, magas sarkúban, hajmeresztő mutatvány.

Ott vagy, és nem is késtél! Leülsz, körülötted három kigúvadt szempár mered a poharadra, ekkor te beveted a szemmel verés technikáját, és elüldözöd a Gonoszt.

Nagyot sóhajtasz, és a táskád mögé bújva végre élvezheted az ébresztő ízeket. Jobban esik az a kis esetlen, büfés kávé, mint egy igazi kávézós, habos latte. Kellett ez már így hajnali tízkor...

Figyelem! A következő írásban szereplő dolgok, helyek és egyéb karakterek által értelmet nyert szavak csak a képzeletem szüleményei! Ha valamilyen egyezés akad a valósággal, az csupán a véletlen műve.

- Sziasztok! – lépek be a gyorsszervízbe - Azt hallottam, hogy ha nálatok veszek egy izzót, ingyen kicserélitek.
- Igen, igen – meresztett nagy szemeket az olajfoltos overálos fiú. - Itt van az autód?
„Nem bazmeg, gyalog jöttem idáig..." – gondoltam, de mivel úrihölgy vagyok, csak ennyit válaszoltam:

Hazaérek, mondom megkérdem ki is az a rejtélyes hódoló, felhívom:
én: Szia Laci! –csönd- Én vagyok a nagyon szép hölgy, aki felhívott, mert lusta sms-t írni
ő: Ja, bocsi, nem tudtam.
én: Honnan gondolod, hogy én agyon akarlak verni?